Ma a fél napot ezzel a sráccal töltöttem - nevezzük mostantól Tálibnak. :) Meg kell hogy mondjam, nagyon rég nevettem már ennyit. Vicces, ugyanakkor nagyon érzékeny srác - és semmi baj nem is lenne, ha nem lennénk totálisan össze-nem-illők - és most nem csak a külsőségekről van szó... Ellenben, a kémia az határozottan megvan, az működik.

Felébresztett bennem valamit, ami nagyon-nagyon mélyen szunnyadt, mert nekem eszem ágában sem volt tudomást venni róla - s igazándiból nem csak ez a valami ébredt fel bennem, hanem egy rakás tökéletlenségem, korlátom is, amiket szintén jól letagadtam... Tagadnám én most is, de nem megy, mert itt állnak az orrom előtt és a képembe nevetnek...

Most pedig megint új dilemma előtt állok: Tálib teljesen belém habarodott, bármit megtesz, ill. bármit nem tesz - ahogy az nekem tetszik, ami iszonyúan hízelgő egyik oldalon; sőt sajnos komolyan meg is fordult a fejemben hogy kihasználom a szituációt hogy én is megkapjam végre amit én akarok; a másik oldalon viszont ez a hozzáállása nem teljesen egészséges, én pedig nem vagyok ez a kihasználós típus, és tartok attól is, hogy a Sors is benyújtja a számlát ha (ki)használom ezt a srácot. Ő sokkal jobbat és többet érdemelne attól, mint amit én adni tudok neki. S ha én, vagyis egy ilyen kaliberű lány mint én esélyt adtam neki, akkor tuti akad még más ilyen is, aki viszont teljes szívvel viszonozni is tudná az ő érzéseit.

Egyébként nyílt lapokkal játszunk, hiszen meg is beszéltük a dilemmáinkat, és neki semmi problémája nincs ezzel a fura felállással (amit én azért nehezen hiszek el...), úgyhogy akár el is intézhetném ennyivel a lelkiismereti kérdéseimet, de nem megy... Ő attól is boldog, ha a kisujjamat nyújtom, s jó néven venné, ha én félretenném ezeket a buta dilemmáimat és kihasználnám őt - és lehet hogy tényleg ezt kellene tennem?

Kipróbálni mindazt, amiket a mélyből felbukkant kis "démonok" sugallnak? Megtehetem-e ezt? Megengedhetem-e magamnak, hogy kihasználjak valakit, visszaéljek valakinek az érzéseivel - mégha az a valaki az áldását is adta erre?

Egy szó mint száz, nagyon érdekesen, nagyon intenzíven indult ez az új év - tkp. már a jegyváltástól, a baktól folyamatosan jönnek elő a kisebb-nagyobb démonjaim - sőt továbbmegyek, az éves jóslásom szerint ez az időszak az ÖSSZPONTOSÍTÁS és a GYÓGYÍTÓ ANGYALOK időszaka - s mindennek a tetejében, Tálibbal kapcsolatban kaptam egy RAFAEL ARKANGYALT és egy CSODÁS GYÓGYULÁST is. Lehet, hogy egyszerűen csak erről van szó? Azért találkoztunk, hogy segítsünk egymásnak a démonjainkkal való szembenézésben, a gyógyulásban?

És végezetül, két más, ám nem kevésbé problémás hír: Mackó ma utazott el Angliába 3 hónapra, és hosszú idő óta először ma a Lovag is élet-jelet adott. (S míg előbbi rosszul érintett, utóbbi semmilyen hatást nem gyakorolt rám.)

A szilveszteri buliban megismert egyik táncpartneremmel azóta levelezésbe kezdtünk, amivel nincs is semmi baj - ellenben velem van némi baj. Mert nagyon hamar beleütköztem a saját korlátaimba, ítéleteimbe.

Ő egy roma származású srác ugyanis.

A probléma ott kezdődik, hogy esélye sem lett volna arra hogy megismerkedjen velem, ha a jó híre nem előzi meg őt magát, s nem a húgom haveri körének tagja. Mert én ítélkezem. Nem vagyok büszke rá, de ez van. Azt hittem, már túl vagyok ezen a bőrszín alapján (is) ítélkezem dolgon, de nem így van.

S ez felszínre hozott egy sor más korlátot, elégedetlenséget is - ami egyrészt jó, mert így hogy felszínre kerültek már lehet dolgozni rajtuk, másrészt elég szar alaknak érzem most magam és csalódott vagyok.

Mert pl. kiderült, továbbra is zavar, hogy a szüleimmel élek. Amíg nem itt éltem, úgy intéztem a magánéletem ahogy nekem tetszett, sokkal lazábban és jóval kevesebb ítélettel ismerkedtem, mert az a tényező nem játszott szerepet, hogy vajon mit szól a család. Mert bár aztán itthon minden pasiról beszámoltam - de ez azért történt mert én akartam hogy így legyen, most meg nincs más választásom. Én döntöttem el, kivel találkozom, hol, mikor és miért - s bár most is én döntöm el, cipelem magammal a szülői ház ítéletét, bélyegét is. Nem mehetek el úgy itthonról, hogy ne kérdezzék meg hova mész, kivel találkozol - és ez engem zavar. Nem rossz szándékból ilyen a családom, hanem a család egyszerűen csak ilyen. Nekem van ezzel problémám. És tök butaság az egész.

Szóval ez a srác - mint kiderült - a legjobb szívű ember, akit csak ismerek, s olyan lelke és belső világa van, ami nem mindennapi. Olyan dolgokról beszélgetünk, úgy és olyan nyíltsággal, amire nagyon kevés példa volt eddig. S ennek örülnöm kellene és élveznem, akárhova is vezessen - én meg itt gyötrődöm a saját sznobságom miatt, és amiatt hogy mit gondolnak mások. És hogy én mit gondolok... Csalódtam magamban.

Nem hiszem hogy ez normális.

P.S.

Amúgy csak magamat hibáztathatom. Én kívántam magamnak pasiban gazdagabb új évet. Íme, elkezdődött...

Elveszíthettem a humorérzékemet, mert mostanában több olyan dolog is történt, ami mások szerint vicces - én meg csak állok és toporgok egyik lábamról a másikra; nézek ki a fejemből értetlenül és csalódottan és elképzelésem sincs, vajon mi lehet olyan vicces.

Pl. egy karácsony előtti videó, ahol a címzett nevét felhasználva közlik, ha a címzett nem mosolyodik el, akkor nem gyógyul meg a Mikulás. Ezt még letudtam annyival, hogy egyszerűen csak háklis vagyok ha a nevemről van szó és biztosan azért nem találom viccesnek a dolgot. De azóta más esetek is voltak, s ma reggel épp itt a blogomban szembesültem azzal, hogy vannak dolgok, amiken én tényleg nem tudok nevetni...

Lehet hogy tényleg elvesztettem a humorérzékemet?

Imádom a tejbegrízt, és vallom, hogy a világ egyik legegyszerűbb kajája. Illetve csak vallottam. Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy pl. becsomósodhat. Azóta elvétve sikerül csak csomómentesre elkészítenem...

Kezdem értékelni a nem-tudást...

Amióta a szemináriumvezetők megválasztottak képviselőjüknek, nem sok teendő adódott: volt egy két kiválasztás és nagyjából ennyi. Most viszont a főnökeink be akarnak vezetni valami újat (már megint), viszont "pechjükre" nélkülünk nem dönthetnek. Nincs ugyan vétójogunk, de beleszólásunk igen. És nem az újdonsággal van baj, hanem azzal hogy már megint túlkomplikálnának valamit. (Tesztoszteron-túltengés van az irodán... Khm... Méghogy a nők bonyolítanak túl mindent???) Így is elég bürokratikussá vált már a program, s most erre rátennének még egy lapáttal. Szóval, mivel úgyis az az egyik feladatom, fel is nőttem hozzá, és kiálltam a véleményem mellett, mondván most kivételesen talán nem kellene bevezetni ezt az újdonságot. Coach helyett Teambegleiter, viszont minőségbiztosítási feladatokkal is megpakolva. Hát könyörgöm... Mindkettőre megvannak már a megfelelő fórumaink, embereink. Miért nem lehet azokat igénybe venni? Na, szóval kíváncsian várom, mire jutnak ezek után "odafönt". Szerencsére azok közül, akiknek a véleményét kikérték, a többség a legtöbb pontban egyetért velem. Én meg örülök, hogy végre érdemben is hozzátehetek a program alakulásához, jövőjéhez. A legszebb, hogy még fizetést is kapok érte, hogy kinyitom a szám és kritizálok (na meg persze dicsérek is - azért nem mindig akarnak hülyeségeket bevezetni.) Jó kis munka ez. ;)

Egész nap a "jó" és a "rossz" fogalmain gondolkodtam. Pontosítok: van-e olyan, hogy jót teszel - és az végső soron mégis rossz?

Ma úgy kaptam hajba valakivel, mintha már évek óta házasok lennénk... A történet ennyi: Én elköszöntem tőle, ő erre elhúzta előttem a mézesmadzagot, én ráharaptam, ő erre visszakozott, én erre visszafogtam magam, ő pedig eltűnt, én rákérdeztem, ő nem válaszolt, én megint kérdeztem, erre rám támadt - és a végén még én kértem elnézést, holott semmi rosszat nem tettem.

Miért baj az, hogy érdekel, jól van-e? Miért baj az, hogy meg is merem kérdezni? És leginkább: miért baj az hogy őszinte vagyok?

A történet része, hogy egyszer a szememre vetette, hogy én nem őt látom, hanem egy képet, amit elképzelek róla. Én beláttam, igaza van. Az "én megint kérdeztem" fejezetnél (indirekt) szembesülhetett vele, hogy ő is csak egy képet lát rólam, ami nem én vagyok - erre rám támad, és még nekem kell(ene) rosszul éreznem magam amiatt aki vagyok... Nem értem a dolgot.

Felhívás, kedves férfi (és női) olvasóim: akkor most mit is csináltam rosszul? Mi is itt a baj tulajdonképpen? Avagy: Van-e olyan, hogy jót teszel - és az végső soron mégis rossz?

A húgomék baráti társaságában új divat dívik: a vibrátor-ajándékozás. Általában az épp aktuális ünnepelt maga kér egy példányt a többiektől, akik összedobják az árát és megveszik, hogy aztán a buli alatt odaadják az ünnepeltnek. Értem én, hogy ez poén - 40 ember/barát előtt ilyet kapni, meg hogy a fél estére témát ad a vicceknek, csipkelődéseknek - azt a részét viszont már kevésbé értem, hogy mivel tényleg azért kérik, mert rendeltetése szerint használni is óhajtják - szóval nem lenne jobb, ha mindenki saját magának szerezné be? Amennyi pénzt ezek a lányok a többiek vibrijeire költöttek, már bőven vehettek volna maguknak is... Ja, hogy miért is?

Biztosan maradi vagyok, de  azt gondolom, hogy a szexuális életem nem tartozik másra csak rám és a páromra - ha utóbbi nincs, akkor csak rám. Akár egyedül vagyok, akár nem - ha egy vibrátor szolgálatait óhajtom igénybe venni; miért mások döntik el, hogy akkor milyen legyen? A barátaim rendelkeznek az orgazmusom felett?

A húgom neten rendelte meg az épp aktuálisat; s én vettem át helyette; s a katalógust, amit küldtek mellé alaposan áttanulmányoztam. Több száz féle vibri van a piacon, anyagát, színét, méretét, formáját, tudását illetően - szóval, mit csinálsz, ha nem megfelelőt kapsz? 

Nem tudom, biztos velem van a baj, de én mégiscsak inkább egy igazi, hús-vér férfit választanék, akinek nem mellesleg más testrészei is vannak (melyeket örömszerzésre is használhat), esetleg agya is (hogy tudja is használni őket), és leginkább moziba is lehet vele menni, és lehet vele beszélgetni is etc. ... S ha ez a férfi épp nincs a láthatáron, akkor legalább a vibirmet is hadd válasszam meg én magam.

Napok óta azon "dolgozom", hogy ráleljek a SAJÁT értékeimre, amelyek a szívem mélyéről jönnek, s nem a társadalmi elvárások, a család, a félelmeim vagy a megszokás uralják... Egy könyv nagy segítségemre van mindebben: Kurt Tepperwein: Életcélok (Bp: Édesvíz, 2009)

Nos, ilyen és rengeteg hasonló kérdést vet fel a szerző (szó szerint több tucatnyit) - valamint számos utat, lehetőséget, módszert kínál  céljaink megfogalmazásához és a teremtéshez, belső lényegünk, a bennünk élő zseni felfedezéséhez és kibontakoztatásához - s még ha nem is azzal a céllal vesszük kézbe a könyvet, hogy saját céljaink megfogalmazásában segítsen, akkor is megéri olykor tisztázni magunknak: vajon miért is olyan a környezetünk amilyen?; s vajon az én értékeim, céljaim nem ütköznek egymással?

Én a magam részéről - több napos munkával a hátam mögött - elemeztem a problémáimat, a döntéseimet és az értékeimet melyek ide vezettek, felülbíráltam őket és összeírtam mindazt, amit továbbra is értéknek tartok, ami a részem, vagy szeretném ha azzá válna - s lám csodát, ennek tükrében minden nehézség nélkül kirajzolódtak lelki szemeim előtt a céljaim is... Amint ezek is papírra kerülnek, jöhet egy szertartás, és tabula rasa újrakezdem.

Az elmúlt hónap igencsak mozgalmasra sikeredett, s nem csak azért, mert szinte folyamatosan úton voltam, hanem azért is, mert bennem is sok változás ment végbe. Bár gondolom a kettő nem független egymástól.

Az elengedés nehéz dolog. Még nehezebb ha külső okok miatt kényszerülsz rá. Amíg te magad meg nem érsz rá - belül - addig nem is megy. Nekem nagyon hosszú idő kellett, hogy feldolgozzam egy barátom, egy szerelmem elvesztését. De végre elmehetett. Megkönnyebbültem.

Elfogadni sem könnyű. Elfogadni azt, ami látszólag nélküled döntetett el, a beleszólásod nélkül született. Helyzeteket. Embereket. Állásokat és munkanélküliséget. Örömöket és bánatokat.

Türelmet tanultam az elmúlt időszakban, nagyon sok türelmet. Türelemmel lenni mások, de leginkább magad felé. Türelmesen kivárni, hogy megérj feladatokra, hogy beérjenek álmok, hogy megvalósuljanak tervek. Türelmesnek maradni, nem feladni, időt és teret adni magadnak, hogy rájöjj, ki is vagy te, hova tartasz és miért.

Nekem időre van szükségem a fejlődésemhez. Időre és távolságra, hogy feldolgozzak, megértsek. Időre hogy türelmes legyek. Időre, hogy kinyíljak. Időre hogy belássam, nem baj, ha nekem több idő kell mint másnak. Időre, hogy észrevegyem: "A széles körben sulykolt szemléletmód és a beidegződések következtében olykor magányosnak éreztem magam, ám még egyszer végiggondolva a dolgot, megkönnyebbülten ébredtem rá, hogy pontosan olyan az életem, amilyennek szeretném." (Shirley MacLaine)

Nos, nekem nem teljesen pontosan olyan az életem, mint amilyennek szeretném - de majdnem, és azon vagyok, hogy rájöjjek, milyennek is szeretném IGAZÁNDIBÓL; hogy olyanná is válhasson. Mert erről szól ez az egész: nem a célról, hanem az oda vezető útról.

A tegnapi málnás bejegyzés kapcsán elgondolkodtam a nyelvről... Mert ugyan csak egy kép, mégis nagyon mély jelentést hordoz - számomra és a címzettnek. 

Még ha magyarul is beszélünk, sokszor mégsem egy nyelvet... Van néhány barátom, akikkel ez különösen kiéleződött, s létrehoztuk a saját nyelvünket, amit senki más nem ért. Annyira összetett, annyira szimbolikus, s annyira a közös élményeinkhez kapcsolódik. Így lehet, hogy csak én értem úgy és ő, ha azt mondom, pillangó, vagy azt, hogy hold... De ez nem verbális szinten is megjelenik, s itt nem csak a képre gondolok, hanem arra is, hogy vannak bizonyos grimaszok, mozdulatok, testtartások, melyek csak egy ember számára üzenetértékűek... 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy külföldön kezdjek-e új életet. S az okok között ami miatt a sok csábítás ellenére mégis a maradás mellett döntöttem, ott volt a nyelv. Ha csak három hétre is megyek külföldre, a végére borzasztóan tud hiányozni, hogy magyarul szólalhassak meg, hogy a boltban magyarul szóljanak (vagy ne szóljanak) hozzám. Két hét alatt is hiányoznak az itthoni ízek és illatok is... S ezek még a biztonságérzetnél is erősebb dolgoknak bizonyultak... Háát - egyenlőre - ilyen okok miatt nem lettem hazahagyó.