Ma is süt a nap és van vagy 20 fok odakint. Az ablakom előtt meg szántanak.

Tegnap majdnem beteg lettem. Az uszodában két nő az oltásokról beszélgetett mellettem.  Aztán szintén ott rámszólt a portás kifelé menet hogy húzzak sapkát, mert megfázom. Mondom: "áá, dehogy én nem szoktam megfázni..." Aztán itthon kabát nélkül rohangáltam a kertben, meg ácsorogtam és beszélgettem  a szomszéddal arról, hogy ő épp az orvostól jött mert beoltatta magát. Én meg: "én ugyan nem oltatom be magam - sosem kaptam el semmit, ez után sem fogok..." Aztán írt a legjobb barátnőm, hogy otthon fekszik betegen... Erre estére már én is egy megfázás tüneteit kezdtem észlelni magamon - mire egy forró tea után ágyba is bújtam - mondván: "nem szerzem meg azt az örömöt másoknak, hogy beteg legyek- én ugyan csakazértsem." Ki is aludtam a dolgot - nem lettem beteg. De fúúú, mekkora ereje van a szavaknak! Majdnem sikerült belémbeszélniük a betegséget!

Tegnap láttam négy nénit az utcán sétálni - libasorban, ugyanolyan szögben és irányban dőlve, és ugyanúgy, ugyanott fogta mind a hátát. Komolyan mondom, vicces látvány volt. Pedig nem is.

Tegnap éjjel egy régi ismerősömmel álmodtam, aki történetesen a szomszédom unokatestvére - erre tegnap megtudtam a szomszédtól, hogy ezt az ismerősömet, aki történetesen a szomszédom unokatestvére - hamarosan megműtik. ÁÁÁÁ.

Tegnap megfenyegettem egy cserép virágot, hogy ha nem szedi össze magát, kivágom. Ápolgatom, locsolgatom, de csak nem akar életre kelni - már mindent megettem érte amit én csak tudok, hogy végre megint szép zöld és élettel teli legyen - s mivel semmi sem volt jó neki, a fenyegetés maradt, hogy "jó, akkor rohadj csak meg". Erre nem hozott egy új hajtást?!

Már a laptopomat is fenyegetnem kell hogy lecserélem, ha nem kapja össze magát... A szép szó nem segített, s csak sz@rakodik továbbra is, úgyhogy mondtam neki, hogy lecserélem egy szép rózsaszín laptopra, ha nem bír magával, és nem hagyja abba a lefagyásokat, az internet-kapcsolat-megszakadásokat stb. Hát komolyan mondom. A finomkodással nem lehet előbbre jutni. Ápolgatom itt a lelkét mindennek, pedig csak jól be kell olvasni nekik, vagy beléjük rúgni, s összeszedik magukat.

Miután összeállt az értékrendem, és ennek nyomán a céljaim, terveim is, ma este, újhold éjjelén egy imát is elmondtam és kértem egy angyali üzenetet:

Napok óta azon "dolgozom", hogy ráleljek a SAJÁT értékeimre, amelyek a szívem mélyéről jönnek, s nem a társadalmi elvárások, a család, a félelmeim vagy a megszokás uralják... Egy könyv nagy segítségemre van mindebben: Kurt Tepperwein: Életcélok (Bp: Édesvíz, 2009)

Nos, ilyen és rengeteg hasonló kérdést vet fel a szerző (szó szerint több tucatnyit) - valamint számos utat, lehetőséget, módszert kínál  céljaink megfogalmazásához és a teremtéshez, belső lényegünk, a bennünk élő zseni felfedezéséhez és kibontakoztatásához - s még ha nem is azzal a céllal vesszük kézbe a könyvet, hogy saját céljaink megfogalmazásában segítsen, akkor is megéri olykor tisztázni magunknak: vajon miért is olyan a környezetünk amilyen?; s vajon az én értékeim, céljaim nem ütköznek egymással?

Én a magam részéről - több napos munkával a hátam mögött - elemeztem a problémáimat, a döntéseimet és az értékeimet melyek ide vezettek, felülbíráltam őket és összeírtam mindazt, amit továbbra is értéknek tartok, ami a részem, vagy szeretném ha azzá válna - s lám csodát, ennek tükrében minden nehézség nélkül kirajzolódtak lelki szemeim előtt a céljaim is... Amint ezek is papírra kerülnek, jöhet egy szertartás, és tabula rasa újrakezdem.

Ma gyümölcsnapot akartam tartani, de nem megy, mert nem vagyok jól - szédelgek. Pedig mára terveztem a terveim formába (szavakba) öntését - mert lassan de biztosan körvonalazódik előttem, mit is szeretnék kezdeni az életemmel, s ezt le is szeretném jegyezni, hogy aztán meg is érkezhessen az életembe... Szóval nem tudom, szédelegve meg tudom-e teremteni... És nem tudok napirendre térni az álmaim felett. Mert az elmúlt egy hét alatt minden éjjel álmodtam, hol rémeset, hol kevésbé, hol jót, hol furát - de az igazán rendkívüli mégiscsak ez az álommennyiség.

Most éjjel pl. a Keletiben voltam, s felszálltam a vonatomra a sok pakkommal együtt, amit szépen el is helyeztem, aztán valamiért mégis leszálltam (a cuccaim nélkül) - bementem valahova (nem tudom hova), de nagyon izgultam, hogy visszaérjek a vonat indulása előtt, mert el akartam menni azzal a vonattal valahova. Még azon a helyen felnéztem az órára, láttam, indulási idő van, így kiszaladtam és az orrom előtt húzott el a vonat... Ezek után olyan szívdobogással riadtam fel, mintha tényleg futottam volna (a vonat után), s fél órába került megnyugtatni magam, hogy csak álom volt. Persze, érdekes egybeesés, hogy az elmúlt hónapban kétszer is a jó megérzéseimen (és hogy hallgattam rájuk) és néhány másodpercen múlt, hogy tényleg elértem a vonataimat (Berlinben és Varsóban) - s aztán a megérzéseim és figyelmem hiányán, hogy kétszer is lekéstem vonatokat - már itthon, Budapesten. Vajon egyszerűen csak ezzel az álommal dolgoztam fel ezeket az élményeket, vagy mondani is akarnak valamit? Miről maradhatok le, mikor és hol? Mikor és miért nem hallgatok a megérzéseimre? (És: mikor és miért igen?)

Pár napja meg a Lovaggal álmodtam - az egyetemen voltunk, a TO környékén, ő másképp volt öltözve, mint amilyennek én megszoktam (farmer, valami kinyúlt pulcsi és bakancsban volt (!)) és hosszabb volt a haja is - először nagyon meglepődtem a kinézetén, aztán addig-addig helyezkedtem (jó sokan voltak körülöttünk), hogy meglátott, s mikor meglátott, nagyon megörült nekem, átölelt, megcsókolt (hú, baromi jól csókolt... :)) és megbeszéltük hogy később együtt ebédelünk... Nyilván nem véletlen, hogy épp akkor éjjel álmodtam ezt, mikor eszembe jutott, hogy igazán elcsábíthatnám őt egy pofátlan ajánlattal...

De a legrémisztőbb mégis egy kb. egy hetes álom, ami azóta is minden lefekvéskor megjelenik lelki szemeim előtt: egy rémes, lepukkant hullaház (mintha inkább pince lenne), egy élő csontvázzal (?!) aki/ami mintha azt akarná mondani a mozdulataival, hogy "hé, én élek, vigyetek már ki", egy bomladozó hullával,  és egy frissel, amit épp berakott a másik kettő mellé két fickó... Valahogy, valamilyen formában én is ott vagyok, de nem tudtam beazonosítani, hogy nézem az egészet kívülről, vagy én vagyok az egyik halott vagy az egyik fickó... Brrr. Most is a hideg ráz ettől az álomtól. Jó, jó, értem én én, hogy nincs rendben az életem, és olykor csak úgy lézengek "ég és föld között" - de nem lehetne ezt kevésbé félelmetesen??? 

Megfoghatatlan,

Megfogalmazhatatlan.

Ez az ÉR-z-ÉS.

Az a jó a holtpontban, mélypontban, hogy 1. vagy benne ragadsz, vagy 2. elindulsz felfelé belőle. Mivel nekem eszemben sincs benne ragadni, így csak felfelé mehetek. Van egy mese...

"Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat tesz. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!"

Az, hogy fizikai fájdalmaim vannak, az hogy 4 kilót fogytam 6 nap alatt és az hogy eltökéltem, hogy megszabadulok az engem korlátozó érzésektől, félelmektől, emlékektől, mintáktól; hogy tiszta lappal kezdhessek újra és építhessek új várat - na mindez nagyon dolgozik bennem.

Jó pár hónapja már, hogy érzések nélküli lett a naplóm, stagnáló - de csak mert az életemet tükrözi. Igen, amit szerettem volna egy évvel ezelőtt, az még ebben a korlátozott évben is többnyire megvalósult. Nem úgy, ahogy én elképzeltem, de mégiscsak az testesült meg valamilyen formában, amit kértem. Rosszul kértem. Viszont nehezen nézek szembe a jövővel, azzal, hogy mit teremtsek magamnak - már csak amiatt is, mert látom, mekkora ereje van a kimondott szónak, s látom, nagyon nem mindegy mit mondok ki. 

Viszont ennek ellenére sem találom azt a "rossz" mintát magamban, ami miatt ilyen hosszú ideje nem mozdulok ki a holtpontról. Pedig ki kell, mert így, ahogy most van, nagyon nem jó nekem. Igazándiból unom már ezt a nagy szenvedést. Kell a francnak. Igazán eltűnhetne már belőlem.

Gyakorlatilag nincs saját otthonom, nincs párom, nincs rendszeres munkám, nincs társaságom - a barátaim Európa-szerte élnek - s ezt az időszakot, ami szólhatna a kreativitásról, az erőgyűjtésről is; gyakorlatilag elpazarolom a túlélésre - hogy e dolgok tartós hiányát többé kevésbe ép ésszel kibírjam.

De nem szeretném ezt így folytatni. Nem tudom, hogyan és mikor fog megtörténni a változás, de meg kell történnie. Mondjuk lehetne MOST???

Nem sikerült ez a berlini dolog. Felvettek ugyan a tréner-listájukra, de most nem válogattak be szemináriumot vezetni. Egyszerűen nem jövök rá, miért nem sikerült. Nagyon rendben volt minden végig. Kerek volt a dolog - a pályázat, az interjú - végig magamat adtam, s a hitemmel, a bizalmammal sem volt baj. Nem ingott meg egy percre sem. Szóval nem tudok rájönni mi történhetett. Nem voltunk összehangolódva? A hitem próbája? Igazán nem vagyok elkeseredett vagy csalódott sem. Csak nem értem. Fura.

Az elmúlt hónap igencsak mozgalmasra sikeredett, s nem csak azért, mert szinte folyamatosan úton voltam, hanem azért is, mert bennem is sok változás ment végbe. Bár gondolom a kettő nem független egymástól.

Az elengedés nehéz dolog. Még nehezebb ha külső okok miatt kényszerülsz rá. Amíg te magad meg nem érsz rá - belül - addig nem is megy. Nekem nagyon hosszú idő kellett, hogy feldolgozzam egy barátom, egy szerelmem elvesztését. De végre elmehetett. Megkönnyebbültem.

Elfogadni sem könnyű. Elfogadni azt, ami látszólag nélküled döntetett el, a beleszólásod nélkül született. Helyzeteket. Embereket. Állásokat és munkanélküliséget. Örömöket és bánatokat.

Türelmet tanultam az elmúlt időszakban, nagyon sok türelmet. Türelemmel lenni mások, de leginkább magad felé. Türelmesen kivárni, hogy megérj feladatokra, hogy beérjenek álmok, hogy megvalósuljanak tervek. Türelmesnek maradni, nem feladni, időt és teret adni magadnak, hogy rájöjj, ki is vagy te, hova tartasz és miért.

Nekem időre van szükségem a fejlődésemhez. Időre és távolságra, hogy feldolgozzak, megértsek. Időre hogy türelmes legyek. Időre, hogy kinyíljak. Időre hogy belássam, nem baj, ha nekem több idő kell mint másnak. Időre, hogy észrevegyem: "A széles körben sulykolt szemléletmód és a beidegződések következtében olykor magányosnak éreztem magam, ám még egyszer végiggondolva a dolgot, megkönnyebbülten ébredtem rá, hogy pontosan olyan az életem, amilyennek szeretném." (Shirley MacLaine)

Nos, nekem nem teljesen pontosan olyan az életem, mint amilyennek szeretném - de majdnem, és azon vagyok, hogy rájöjjek, milyennek is szeretném IGAZÁNDIBÓL; hogy olyanná is válhasson. Mert erről szól ez az egész: nem a célról, hanem az oda vezető útról.

Úgy döntöttem, hogy ha már úgyis ilyen intenzív időszakom van, és nagy utakon vagyok - akkor a testemet is szinkronba hozom a szellemi és lelki változásokkal, ami egy egy hetes tisztítókúrában materializálódni is látszik.

Hála annak, hogy ma nem ittam meg a reggeli kv-mat, s semmilyen édességet nem vettem magamhoz, ellenben jó nagy adag friss ropogós salátát nyomtam magamba, fáj is a fejem rendesen...

Már ideje volt amúgy is, mert kezdtem nem jól érezni magam a bőrömben... Szegeden kialakult és bevált étkezési szokásaim is felborultak a költözéssel, s azóta sem tudtam visszaállni egy egészségesebb életmódra, de feltett szándékom, hogy a kúra után több energiát fordítok rá és megteszem.

Az interjú kellemes volt, jövő héten lesz eredmény. Ha szükségük van ilyen típusú trénerre is, mint én vagyok, akkor bent vagyok. Berlin esőben is szép, ez a kiállítás különösen.

Amiről viszont most írni szeretnék, az valami teljesen más. Újra vonattal utaztam Berlinbe - s azt most hagyjuk is, hogy múlt héten nem kis fejtörést okozott, hogy merjek-e egyáltalán jegyet venni, mert lesz sztrájk vagy nem lesz sztrájk... Vettem, s mentem, és jöttem is. Visszafele nem is volt gond Budapestig - ott azonban a szokásos állapot fogadott: a (belföldi) vonatok 70%-a minimum 20 percet késik. Persze az a Kosice-Miskolc-Budapest-Pécs-Sarajevo járat is, amire nekem fel kellett ülnöm... Nincs gond - gondolom magamban - a sárbogárdi átszállásnál úgyis 1 órát kell várnom a vonatra; így ott legalább már nem kell annyit. A vonat meg is érkezett a Keletibe a 30 perces késésével - a nép felszállt rá, s úgy 10 perc után el is indultunk. (Így már 40 perces késéssel). Alig hogy kigurulunk a peron mellől, fék, s a vonat megáll. Egy kerek órát álltunk ott - gyakorlatilag még a keletiben - de kiszállnunk nem lehetett, tájékoztatás semmi, a kalauz, aki így tkp. a pályaudvaron álló vonaton ellenőrizte a jegyeinket (!), a szokásos "technikai okok miatt" válasszal nem úszta meg, mert egy fülketársam addig-addig nyagatta, míg a kaller kibökte, hogy a mozdonyvezető áthajtott a piros jelzésen, ami egyenértékű azzal, mintha baleset történt volna - jöttek helyszínelni, fényképezni, lefolytattak egy teljes vizsgálatot, s lehet hogy még új mozdonyvezetőt is kaptunk - de ez utóbbit már nem tudom... Mindez a Keletiben, az amúgy is 40 percet késő vonaton - amely vonat így majdnem 2 órás késéssel indult, s én megint csak álmodhattam arról, hogy hazaérek terv szerint. Mert persze a vonatom Sárbogárdról elment, és 2,5 órát kellett várnom - várnunk - a következő vonatra, amely vonat olyan szinten bokorjáró, hogy az még csak hagyján, mert van néhány bokor, ahol a vonat menetrend szerint csak úgy áll röpke 15-20 perceket, mindezt úgy, hogy nem jön szemből vonat.

Én egy nagyon türelmes ember vagyok, de ettől már bennem is felment a pumpa... Ha egyszer késik egy vonat - hát legyen, előfordul. Ha kétszer - az is rendben, hát istenem, mindig közbejöhet valami... De hogy minden egyes alkalommal, ha Pesten vagyok, ez megy, az már abszurdum. Ráadásul, ha én Pesten vagyok, akkor külföldre megyek, vagy onnan jövök - és általában nem kevés út, nem kevés idő van mögöttem, s semmi másra nem vágyom, csak hogy hazaérjek végre, s vehessek egy forró zuhanyt... De a hazaérés mindig messze. Mert az ilyen és hasonló késések miatt, "technikai vagy műszaki okok" miatt órákkal lekésem a csatlakozásaimat, órákat várok, és az amúgy sem kevés 13-15 órás utazásaim 20-24 órát vesznek igénybe.

Most kérdem én naivan: 1. Hogy lehet, hogy a Budapestre érkező vonatok jó 50%-a mindig késik úgy 20 percet "technikai vagy műszaki okok" miatt? 2. Komolyan gondolják, hogy az utazóközönség elhiszi, hogy valóban emiatt késik minden késő vonat? 3. Még ha így is lenne, vajon miért nem oldják meg ezeket a műszaki vagy technikai problémákat?

Amondó vagyok, hogy nekünk utasoknak kellene sztrájkba lépnünk azért, hogy menetrend szerinti időben odaérjünk célállomásainkra.

Hozzá kell tegyem, én megrögzött vonatozó vagyok. Az hagyján, hogy vasutas  családból származom, de egyébként is sokkal szívesebben utazom vonattal, mint bármi mással. Kényelmesebb, újabban nem lehet rossz szavam a tisztaságra sem, mert takarítják a kocsikat becsülettel, nincs bűz sem, lehet fel-le sétálni, wc-re menni, meleg van - az ún. nem fő vonalakon is (!), a nemzetközi (éjjeli) vonatokon biztonságban, kényelmesen lehet aludni, ingyen reggelit adnak - szóval nem is lenne semmi gond, ha nem lennének ezek a notorius késések. 

Jó lenne, ha azok, akik tudnak, tennének is valamit, hogy ne menjen el az ember kedve az állandó késések miatt a vonatra szállástól.

Napok óta tervezem, hogy leülök és kiírom mindazt, ami zajlik, ami a lelkemet - így vagy úgy - de nyomja; vagy ami történik, de valahogy másképp alakult... Most meg már értelmetlennek tűnik leírni - mert már nem aktuális, nem úgy aktuális.

Ez az október egy nagyon intenzív hónap - s nem csak a fizikai valóságban, a sok utazás miatt (mert a havi három út még nálam is rendkívüli), hanem a "belső utamon" is. Sok dolog zajlik látatlanban, mélyen bennem a szívemben, a lelkemben... Vannak nagyon jó napjaim - de ahogyan a szél is megfordul hirtelen, úgy az én kedélyállapotom is; és marhára bosszant, hogy ez így van. Még akkor is, ha ez így "normális".

Őszi selejtezés zajlik a lelkemben, kisebb-nagyobb felismerésekkel, AHA-kkal - s mint a kígyók, lassan én is kibújok néhány bőrömből - hála érte Istennek. Olyan, sok éves bőröket cipelek magamon, ami nemhogy jól nem áll, de kinőttem, és nem is érzem magam jól benne... Elképesztő, hogy évekig benne tudok felejtődni szerepekben, úgy hogy tényleg nem veszem észre, hogy ez egy szerep, pedig az a színház már rég nem az a színház... Mindegy is, kár ezen tovább rágódni - most valahogy úgyis érzékenyebbé váltam ezek észlelésére, tudatosítására, így pedig már változni is tudok.

Egyébként, az éves kártyavetésemben az október a CSODÁK hava - és lám, lám tényleg. Azt meg senki nem mondta, hogy az könnyű.

Nem épp ilyennek álmodtam a csodákat, pedig ha belegondolok, tényleg ez történik: három hét alatt három ország, ebből kettő ingyen, egy rakás impulzus, egy csomó lelki előrelépés, fejlődés és egy fizetés. És hogy ez nem könnyű, s hogy vannak napok (pl. ma is), mikor mindezt rosszul viselem? Ennyi talán belefér. Vannak dolgok, feladatok, amikhez most növök fel. Tulajdonképpen a kisbabák is jó párszor seggre esnek, mielőtt/miközben megtanulnak járni. Valami ilyesmi történik velem is. 

Érdekes utam volt, sok szempontból. Maga az utazás - a vonatozás - odafele életem egyik legnyugisabb, legkellemesebb utazása volt. Ellenben visszafele... Időközben katasztrófaközeli-helyzet állt be szinte egész Lengyelországban. Északon, így Gdanskban is, olyan 130-150 km/h szélviharok tomboltak az utolsó két napon míg ott voltam, olykor komoly esőzéssel párosítva. A tengerpartra nem tudtunk már kimenni, pedig próbálkoztunk, hogy megnézhessük a hullámokat - de a természet győzött. Na, a lényeg az, hogy a nagy szél miatt a vonatok több órát késtek - hol azért, mert fák dőltek a sínekre, hol azért, mert egyszerűen nem volt biztonságos a vonatozás. Iszonyúan összefagytunk az állomáson, míg a vonatra vártunk, főleg mivel előtte be kellett buszozni a városba, és a buszmegállóban elkapott eső eláztatott minket tetőtől talpig... Szóval, így történt, hogy akkora volt a késése a Gdanskból Varsóba közlekedő vonatnak, hogy épphogy elcsíptem a csatlakozást - a vonatot, ami Budapestre jött. Varsóban egyébként az volt a gond, hogy nagy hirtelen leesett vagy 10-15 cm hó, ami miatt nem csak a közlekedés omlott össze, de a fél város is áram és fűtés nélkül maradt órákra... Mindenesetre mire én odaértem, már nagyjából rendeződtek a viszonyok, "csak" 10 cm hó maradt. Én meg meg is nyugodtam hogy nagy gond már nem lehet - de korai volt az öröm. Éjszakai expresz lévén hálókocsiban, kényelmesen alukáltam is nagy nyugodtan, mondván, reggel 7 körül ha felébredek, már a magyar határ közelében járunk - de nem így lett. Reggel 7 körül felébredve Breclavban álldogált a vonat - mint kiderült akkor már 2 órája. Még 2 óra kellett, míg elindulhattunk... Kiderült ugyanis, hogy nem volt mozdonyunk. Ez úgy lehet, hogy ezek az éjszakai expressz vonatok több helyre mennek - így hol lekapcsolnak rólunk kocsikat, mert másfelé mennek tovább, hol ránk tesznek újakat, amik velünk jönnek legalább egy darabig. Breclavban minden jel szerint lekapcsoltak rólunk pár kocsit, és azok a kocsik "vitték magukkal" a mozdonyunkat - mi meg valami különös okból kifolyólag nem kaptunk újat - 4 órán keresztül. Na, így lett hogy reggel 8:32 helyett délután13:02 re értünk Pestre. Természetesen ez egyben azt is jelentette, hogy jócskán lemaradtam arról a vonatról, amire jegyem volt... 3 órát kellett várnom a Keletiben a következő vonatra - ami, micsoda meglepetés - 40 perces késéssel indult. És persze Sárbogárdon megint csak át kellett szállnom - de csatlakozó vonat lévén a kis "piroska" megvárta a késő IC-t amin ültem - s mivel a "piroska" menetrend szerint 30 percet áll Szekszárdon "csak úgy" passzióból - tulajdonképpen ez a vonat késés nélkül ért haza este háromnegyed 8ra. Fél kettőkor kellett volna hazaérnem.

A hosszú, fagyos utazás alatt jó sok időm volt gondolkodni, szemlélődni. Egyrészt ez az egész időjárás dolog újra emlékeztetett arra, hogy hiába is képzeljük mi magunkat ilyen-olyan fejlettnek, okosnak, erősnek, vagy legyőzhetetlennek - ha a természet nem ért egyet, akkor oda minden, mert úgyis ő győz. És az utóbbi években egyre többször mutatja ki a foga fehérjét... Talán el kellene gondolkodnunk néha ezen (is). Másrészt pasinézőre fogtam a dolgot - sok "gyönyörű", kifejezetten vonzó férfit láttam, viszont a csodálat 10ből 10szer csak addig tartott, míg ki nem nyitották a szájukat... Te jó Ég - hát hol vannak a normális pasik??? Mi lett velük? Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem várható el egy férfitól egyszerre az ápolt külső és némi értelem... Ilyenkor újra eszembe jut, hogy egyrészt jól megszívtuk mi nők ezt a nagy emancipációt, mert elriasztjuk a pasikat (pl.); másrészt akárhogy is és akármilyen is a mai világ, azért nem kellene elhagyniuk magukat a pasiknak sem - sem külsőleg, sem belsőleg. 

Harmadrészt a munkámról is sokat gondolkodtam. Ez a szeminárium nagymértékben eltért a nyáritól - nem csak azért, mert ez nem szeminárium volt :), hanem tréning, hanem azért is, mert nem 20 résztvevőnk volt, hanem 33, és 4 szemináriumvezető helyett 6. Szóval minden körülmény más volt. Összességében elégedett vagyok, de nincsenek olyan euforikus érzéseim, mint legutóbb. :) Ami jó, mert emlékeztet arra, hogy a "tökéletes" nem lehet a cél, és hogy bizony minden ilyen alkalom más, és hogy mennyi minden függvénye is a siker. Sokat dolgoztam, de lényegesen kevesebbet mint pl. nyáron és sokat gondolkodtam azon, hogy miért is idegesített 1-1 ember de úgy, hogy majd falra másztam... Vajon mit tükrözhettek vissza rám? Egyik kollégám pl. részletekbe menően számolt be a mentoráltjairól - míg mi 5en röviden összefoglaltuk csak, hol is tartanak a mieink, esetleg hogy milyen problémákba ütköztünk. Én csaknem a falra másztam, akárhányszor csak szót kapott, s komoly türelemre volt szükségem, hogy ne rohanjak ki egyből a szobából és végig bírjam hallgatni... De nem voltam ezzel egyedül - a többieken is láttam, hogy az idegeik pattanásig feszültek. A legszebb az utolsó "szeánszunk" volt - mikor kiértékeltük a tréninget magunk között, s ez a kolléga volt az, aki ki bírta azt ejteni a száján, hogy szerinte túl sokáig tartottak a team-sitzung-jaink, túl sok volt a blabla. ÁÁÁÁÁÁÁ. Szóval, volt néhány kifejezetten idegesítő dolog - be is keményedett a vállam. Merthogy mostanában oda pakolom a feszültségeim nagy részét - rám fér már egy jó kis masszázs. Ezt a pár idegesítő dolgot leszámítva jól éreztem magam, annak ellenére is, hogy sem a kollégákkal, sem a résztvevőkkel nem tudtunk összebarátkozni. Bár tény, hogy nem ez volt a cél, de azért ennél több szokott történni privát szinten - automatikusan. Azt hiszem, a létszám volt ebben a fő tényező - én, introvertált típus lévén (többek között :)) egyébként sem tudok igazán kibontakozni ilyen nagyobb csoportokban.

Lengyelország egyébként az egyik kedvenc országom - sokszor voltam már, sok részén: Krakkó, Varsó, Parada, Wroclaw, Stettin környéke, Gdansk stb. -  keresztül-kasul vonatoztam már az országon az elmúlt években. És csak jó tapasztalataim vannak. Semmi félelemérzetem nincs az országban, ami azért nem sok helyről mondható el esetemben, talán Németország az egyetlen ilyen ország még ahol ugyanúgy járok-kelek, mintha itthon lennék. A lengyelek sok szempontból olyanok mint a magyarok - külsőleg-belsőleg, és nagyon barátságosak, kedvesek, segítőkészek. Leszámítva hogy egy mukkot sem értek a nyelvből :), tényleg mintha itthon lennék. Jó az infrastruktúra, el lehet igazodni, gyönyörűek a belvárosaik. Maradt hát a Lengyelország-rajongás - én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy keljen útra és nézze meg a saját szemével.

Összességében, szép volt, jó volt, tanulságos volt, és örülök hogy vége. Jó volt hazajönni.

Nemsokára indulok Gdanskba - egy teljes napot fogok a vonaton üldögélni, mire odaérek. Viszont cserébe egy tengerparti hotelban fogunk lakni, ja, és még fizetést is kapok érte. Na jó, persze ezért jó sokat is kell dolgoznom. :)

Ez a jóslat jött Gdanskhoz:

Beteljesedés után - Emberi közösség.

Stimmel.

De van egy másik jóslatom is, egy teljesen más dologhoz; kapcsolathoz - Visszatérés.

Hát, asszem megint van min gondolkodnom, megint van mit eldöntenem. 

9 nap múlva jövök - addig újra csak Alles Goethe mindenkinek! :)

Igazándiból nem nagyon értettem, miért is kell nekem mindenképpen ott lennem Kijevben - azon túl, hogy a szerződésemben aláírtam, hogy részt kell vennem a nyári szemináriumot kiértékelő találkozón (ez lett volna az) - de hát az egész kiértékelés csak fél nap volt... De aztán ahogy az lenni szokott, szépen lassan összeálltak a darabok egy egész kis pofás képpé. 

A szemináriumvezetők minden évben választanak saját körükből (a főnökség jelenléte, beleszólása és szavazati joga nélkül) két főt, akik egy évig képviselhetik az összes szemináriumvezetőt, akikhez bármelyik szemináriumvezető fordulhat bármilyen jellegű problémájával, akik közvetítenek a szemináriumvezetők és a főnökség között, akik a "mérleg nyelve" és akik döntéshozó pozíciót kapnak annyiban, hogy részt vesznek a különböző kiválasztási folyamatokban, s szavazati joguk van még jó néhány dologban... És mostantól egy évig én vagyok az egyik ilyen megválasztott "Seminarleitersprecher". Nagyon sokat jelent nekem ez a dolog és nagyon büszke vagyok. Az egyik kollégám és barátom javasolt engem - kb. 10 embert javasoltunk saját köreinkből, ebből négyen vállaltuk hogy rajtamaradunk a "szavazólistán" - s miután mindenki leadta a saját 2 db szavazatát, kiderült, hogy az egyik már tavaly is e poszton lévő kolléga és én elsöprő győzelmet arattunk. :) Nagyon örülök, hogy ennyien bíznak bennem, és elismernek. Büszke vagyok, és örülök az ezzel a poszttal járó felelősségnek és kihívásoknak is. 

Kijevről még annyit, hogy igazándiból nem is Kijevben voltunk hanem egy faluban, ahova a reptérről taxival is 1,5 óra volt az út... Kijevből semmit sem láttunk a paneldzsungelen kívül - ezt leszámítva csak a közlekedési morálról és normákról tudok még érdemben nyilatkozni - annyiban, hogy pl. nem volt jó ötlet megebédelni a taxiba szállás előtt... és hogy nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is előzni, hogy felmegyünk a járdára vagy 100-al - egyszerűen elképesztő viszonyok és morál uralkodik az utakon... Mindezek, és az utcákon látott emberek alapján, én Kijevbe/Ukrajnába csak és kizárólag egy oroszul tudó férfi társaságában és óvó szárnyai alatt lennék hajlandó újra visszamenni.

Nemrégiben felkerestem egy asztrológust, és a segítségét kértem; alapvetően két témában. Tegnap feldolgozásra került az egyik: a munka/hivatás kérdésköre az életemben. Nagyon érdekes, hogy a "csillagok" mennyi mindent jelentenek, "tudnak", mennyi hajlamot adnak, mennyi lehetőséget és mennyi gátat...  Alapvetően nem születtem rossz csillagállás alatt :) - de azért vannak komoly nehezítő tényezőim, tanulnivalóim, megoldandó feladataim... Ha majd több időm lesz, a részleteket is leírom, mert nagyon érdekes, tanulságos... Az utazásaim után pedig sort kerítünk a másik téma, a szerelem/társkapcsolat kivesézésére is - már nagyon de nagyon várom... :)

Ma is elmentem úszni, s miközben háton fekve lebegtem a vízen, azon gondolkodtam, mennyire szimbolikus is ez a cselekedetem. Mert sokáig nem mertem a vízre feküdni, állandóan rettegtem, hogy elsüllyedek - most meg már egy ideje minden félelem, probléma nélkül megteszem... S így van ez vízen kívül is: sokáig nem bíztam senkiben, aztán bíztam valakiben, s újabban meg kezdek magamban bízni, s ezzel párhuzamosan a világ sem olyan ijesztő már, s elkezdtem bízni másokban is... Hasonlóképpen jelzi ezt a folyamatot a testem: a szinte egyik napról a másikra elmúlt gyulladásokkal, az újra rendszeres és egészséges menstruációval, az új emberekkel, lehetőségekkel és új segítőimmel...