... többszörösen is.

Tálibbal újra egymás mellett aludtunk - a két szivacson - s most már ment az alvás (is)... Egyébként meg azt mondják, megváltoztam - kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, nőiesebb vagyok. Már csak azt nem tudom, akkor mekkora lenne a változás, ha előtte sem lettem volna valamennyire már az. :) De Tálib is úton van - költözött, leszokott a cigiről mert én utálom és nagyon de nagyon sokat változik ő is... Mellesleg tegnap voltunk egy hónaposak - hozott nekem rózsát is. Nem ez volt az első. :) Csütörtökön szó szerint is úton leszek, megyek Pozsonyba, dolgozni, s 20-ig el is leszek tűnve az éterből rendesen. Szerintem még sosem készültem ennyit egyetlen munkára sem, mint most erre. Jóval felkészültebben megyek, mint korábban, bár még így sem érzem magam maximálisan felkészültnek. Van egyáltalán olyan? :) S ha már tényleg ekkora utazás meg munka, akkor kértem egy kis angyali segítséget is, hogy vigyázzanak rám az úton, odakint és segítsenek, támogassanak, hogy végig minden rendben legyen, s jól sikerüljön minden.

"Azért teremtettünk emberré, nem pedig angyallá, hogy a földi életben találjunk rá boldogságunkra." Miguel de Unamuno

Még mindig elképedek, mennyire felgyorsult körülöttem minden... Egyik eseményt éri a másik - s miközben igyekszem minden fronton a tőlem telhető legtöbbet teljesíteni, a saját kis lelkecskémre már nem marad időm... Arra hogy leüljek kicsit, pár órára, s átgondoljam a dolgokat - hogy akkor most mi és miért, meg úgy egyáltalán... De ez nem panasz. Cseppet sem bánom hogy ennyire intenzív lett az életem - most kívül intenzívebb mint belül - eddig úgyis fordítva volt - s majdcsak meglesz az az egyensúly is. Bár tkp. most is egyensúlyozódom ha jobban belegondolok, a sok belül után most kívül. :)

Volt fergeteges Döbrögi-verés Ludas Matyi módra, volt egy felejthetetlen Csík koncert, s egy még felejthetetlenebb disznóvágás - s mindez együtt Tálibbal... A disznóvágás legdöbbenetesebb eseménye az volt, hogy rájöttem, miért is vagyok én olyan rendszerető, rendezgető típus... Mert hát... Volt kitől örökölni, na... - a fél famíliám ezt csinálja ugyanis, s mindig abból van a vita, ha az egyik a saját agyjárása szerint rendezkedik, s az persze nem olyan, mint amit a másik kigondolt rendezkedni, így aztán kész is a csetepaté...

Szegény Tálib, nem is értem hogy bírja a sok rendezkedésemet, pl. hogy a tucatnyi párnát ha valamiért lerugdossuk az ágyamról, miért az az első, hogy aztán meg visszapakolom, no meg aztán nyafogni is tudok rendesen, és volt egy hosszabb kifejezetten hisztis időszakom is - hát szóval nem lehet egyszerű neki velem/mellettem.

Ráadásul éjszakánként az ágyamból is kiparancsolom, mert nem tudok úgy aludni, ha benne van, s ha nem alszom ki magam, megint csak hisztis leszek, s kezdődik a kör elölről... Így mellettem alszik ugyan, de szivacson. :) Viszont mikor nála aludtunk, a horkolásától sem tudtam aludni, meg a fogcsikorgatásától, nálam meg egyiket sem csinálja - már csak azt kellene kitalálni, hogy azért mert nem tud olyan mélyen aludni, vagy azért mert itt tényleg rendesen, nyugodtan tud aludni.

Az utóbbi időben úszni sem tudtam elmenni - hol azért mert lusta voltam, hol mert hisztis, aztán egy hétre a fülem is bedugult csak úgy, meg fájt még itt-ott; viszont havat azt lapátoltam, és egy jóval kellemesebb "sportot" is gyakorlok mostanában...

A tél nem akar még véget érni, s én nem bánom, mert szeretem, szeretem a havat, szeretem a csizmámat, s az idei tél különösen sok ajándékot is tartogatott.

Nagyon összegyűltek a dolgaim, egyrészt le-le maradoztam, másrészt sok is van újabban... Azt hiszem működik a vonzás - ha egyszer valami beindul, vonzza a többit is... Sok dolog változik bennem, körülöttem, néha csak kapkodom a fejem, hogy mi is van.

A legújabb, hogy anyuval 6 napos tisztító-kúrába kezdtünk - aminek nálam azonnali fizikai tünetei is lettek: láz, begyulladt mirigyek és újra vesefájdalom... Már kezd jobb lenni a dolog, de akkor is elképesztő, hogy pár óra alatt reagált a testem, s a még elképesztőbb, hogy ezzel és az amúgy boldogságommal egy időben a semmiből felbukkant Mackó is, hogy szívességet kérjen tőlem. Mintha az Égiek úgy rendezték volna, hogy ő épp akkor bukkanjon fel, s okozzon nekem még intenzívebb tisztulást, amikor amúgy is ez a célom (mert valljuk be, a felbukkanása újra felszínre hozott egy-két régi, be nem gyógyult sebet), s az meg mindig is nyilvánvaló volt, hogy én még mindig nem tudtam megfelelően elengedni őt, s lezárni kettőnk ügyét. Nem tudom, most sikerül-e, de az biztos hogy újabb lépést tettem e felé. Ugyanakkor mégiscsak a Sors iróniája, hogy éppen én segítek neki (azzal hogy segítek neki) abban, hogy ezen a földrészen maradjon, s ne tűnjön el mindenki szeme elől talán örökre...

Tálibbal a rövid együtt töltött idő ellenére is stabil a kapcsolatunk, vannak már közös programjaink - én alkalmazkodom hozzá, ő meg hozzám, megyünk "színházba" a Ludas Matyira (a helyi színjátszóink előadásában), megyünk Csík-koncertre, szintén itt helyben (hihetetlen hogy egy ilyen kis "faluba" is eljönnek), s megyünk a Mamikához (apai mamám) disznóvágásra is - szóval van közös program bőven. Már van egy közös mini-kasszánk is, az olyan fontos közös kiadásainkra, mint óvszer, benzin (merthogy ő hoz-visz engem mindenfelé), meg egyebek... Szóval vele minden rendben - belőlem meg néha még előre tör a szingli lány a maga igényeivel, de asszem ez így is van jól...

Meg aztán, én 2 hét múlva utazom Pozsonyba tréninget tartani, aztán március elején Weimarba egy továbbképzésre, néha beesik egy-egy fordítás is, és most van egy tanítványom is, aki szintén beesik hozzám hetente 3szor. S akkor még nem is beszéltem a szokásos itthoni, háziasszonyi teendőkről meg a sok új és régi hobbimról - tényleg, néha nem is tudom, melyiket tegyem félre.

"A tudatlan azt mondja:

akkor hisz az angyalokban,

ha látja őket.

A bölcs megérti: akkor látja

az angyalokat, ha hisz bennük."

Igazándiból meglepődve azon vagyok, hogy milyen gyorsan történt ez az egész, s hogy bár nem ez volt az első helyen, nem ez volt a legfontosabb, mégis a szerelmet kaptam meg először... Amúgy meg egy szavam sem lehet, mert volt egy titkos álmom egy barna bőrű férfiról - nem egy konkrétról - s olykor eljátszottam a gondolattal, de igazándiból ez sem volt más, mint a többi ábrándozásom, így nem is gondoltam, hogy épp ez valósul majd meg, hiszen ezek nem szoktak, de ez mégis más lehetett, s Isten meg nagyon jó kedvében lehetett, mert a legközelebbi barna bőrű, megfelelő belső világgal rendelkező pasival össze is hozott. Mókás, ha belegondolok. Az meg nagyon izgalmas, hogy mennyi mindenben ő az első: az első korombéli pasim, az első akinél nincsenek kétségeim hogy szeret-e, az első akivel szexuálisan teljesen felszabadult vagyok - mondhatni gátlástalan :) - az első, akivel maximálisan biztonságban érzem magam...

Viszont ami meg kifejezetten bosszantó, az az, hogy bár az első (volt) a listámon, ez a munkakeresés dolog nagyon nem akar menni nekem... Asszem ez nagyon nagy feladat, s erre valahogy nem vagyok annyira ráállva mint más "problémáimra"... Egész egyszerűen az van, hogy hányingert kapok, ha csak rágondolok, hogy leüljek a gép elé azért hogy böngésszem a hirdetéseket; idegrohamot kapok a saját önéletrajzomtól, s a hajam tépem, ha motivációs levelet kell írnom motiváció nélkül és gyomorgörcsöt kapok, ha valaki elmeséli milyen betöltetlen de nekem való állásról hallott éppen - s különösen felhúz hogy hogy a fenébe tudhatja más, hogy mi a nekem való ha én sem tudom... Leszámítva persze a németországi trénerkedést, mert azt imádom, élvezem, az előre visz és nem hátra - csak lenne már több a munka, hogy a megélhetésemet is fedezze, s akkor minden görcsölés nélkül élhetném az életemet úgy, hogy a fennmaradó nem kevés időben meg egyéb kreativitásomat élem ki, amiket ha tökélyre fejlesztenék, akár még a konyhára is hozhatnának...

Mi tagadás, nagyon intenzív lett az életem, és ennek nagyon örülök. Már nagyon vártam azt az időszakot, amikor nem az lesz a legnagyobb esemény az életemben, hogy jött-e komment a blogomba vagy nem; hanem az életem maga lesz olyan izgalmas, hogy nem győzöm majd feljegyezni ide. Hát ez az időszak most itt van és cseppet sem bánom. Végre nem csak belül vannak dolgok, bennem, hanem kívül is.

Persze nem mondom, hogy most könnyebb. Csak más. Eddig azon dolgoztam, hogy töröljem a "rossz lemezeket", hogy végre ne azok irányítsanak, s ne a félelmeim, a görcseim - és a sok belső munka úgy látszik meghozza a gyümölcsét. Isten nem mindig úgy adja meg amire vágyom, ahogyan én azt elképzeltem, de végső soron amire vágyom - béke, boldogság, bőség - azt megkapom.

Munkára vágytam, az volt az első a listámon - erre Isten szerelmet küldött. Most van szerelmem, van kihez hozzábújni, van kit szeretni, s engem is van ki szeret - kíváncsi vagyok, mi lesz a következő. Munka? Egészség? Tanulás? Vajon hova megyek el a józan eszem ellenére, a szívem súgása miatt legközelebb, s mi vár ott? Vagy fordítva: ki/mi kopogtat majd be az ajtómon? Érdekes dolgok ezek.

Tálibbal rohamtempóban haladunk előre a kapcsolatunkban. :) Már  vannak nála dolgaim és hamarosan neki is lesznek nálam. Már aludtam nála és ő is nálam. Sokat nevetünk és néha sírunk. Sokat szeretkezünk. És egyszer már veszekedtünk is. És tettem meg miatta és érte olyan dolgokat, amit korábban senkinek, senkiért. Nem mindig könnyű, de az biztos hogy feszegetjük egymás határait rendesen, s az is biztos, hogy jól érezzük magunkat együtt, élvezzük az egymással töltött időt és csak ez számít.

Ja, és nagyon érdekes, hogy miért is nem találkoztunk mi már korábban: hiszen Tálib a húgom haverja már vagy két éve, anyuval is jó ideje jóban volt, volt már nálunk korábban segíteni, az albérletétől pár méterre szoktam elbiciklizni rendszeresen, többször is voltunk már egy időben egy helyen (a kávézóban, úgy hogy anya és a tesóm is ott voltak) és, a legszebb, hogy az uszodában dolgozik... Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy valamiért nem volt itt az ideje korábban.

Az sem mellékes hogy - bár különböző okokból de - mindketten tartottunk a környezetünk reakcióitól arra hogy mi együtt vagyunk, de minden para fölösleges volt, mert mindenki nagyon örül nekünk, velünk együtt örül. De a legelképesztőbb akkor is az apukám: először nagyon meglepődött mikor munkából hazaérve itt találta őt - akkor még mi sem tudtuk, mi is lesz ebből, így csak annyit mondtam apunak, hogy Tálib valószínűleg máskor is jön majd még. A következő alkalmakkor már együtt voltunk, és ez nagyon hamar nagyon nyilvánvalóvá is vált - apunak is - és bár kezdetben, ahogy anya mondta, "szürkült a feje rendesen", nagyon hamar elfogadta Tálibot, s néha csak lesek, milyen jól elvannak egymással. Szóval mostantól új mottóm van: "Aggódni felesleges - lehet, hogy az egész meg sem fog történni."

Egyébként nem csak a szerelmi életem indult be: intenzíven indul az év az alapítványnál is, így van teendőm bőven; megint van itthon egy tanítványom pár hétre - de jön háromszor is hetente; úszni továbbra is járok vagy 4szer egy héten, sőt már emeltem is a távon, és továbbra is én fordítok az újságba, így kéthavonta az is hoz valamit a konyhára.

Remélem az év továbbra is legalább ilyen jól alakul majd minden érintett számára. Én legalábbis azon leszek, hogy így legyen.

Kezdek belejönni ebbe a járok valakivel dologba - s igazándiból megnyugodni is kezdek és kezd helyreállni bennem a rend... Lassan sikerül úgy alakítanom az életem, hogy mindenre jusson időm ami nekem fontos, és jusson rá is, és arra is, ami neki fontos... És eddig a külvilágtól is csak pozitív visszajelzések jöttek. És már nem érzem úgy, hogy kihasználom - mert bár tény, hogy ő szeret jobban, de ez nem jelenti azt, hogy én ne tudnék adni, a szívemből...

+ Fél napos nonstop kényeztetés... Hm...

- Mire a kényeztetésnek vége, semmi energiám egyéb olyan fontos dolgokra, mint a tanulás, olvasás, takarítás... Grr...

+ A legrandább szőrszálam is imádva van... :)

- Csak nehogy eligénytelenedjem... :S

+ 1 pasi

- 2 kg

+ És: tök felesleges a bőrradír, ha van egy borostás fickód... :D

folyt. köv.

És hát, akármennyire is el/lefoglal mostanában ez a dolog Tálibbal - azért a szívemben még mindig valaki más él, akinek már réges-rég nem kellene ott lenni... Mackó... A minap, aznap amikor ő elutazott, igencsak megsirattam, s legkésőbb ekkor újra rá kellett döbbennem, hogy akármennyire is szeretném ha végleg túl lennék rajta, még mindig él a szívem mélyén... Nem is tudom, talán csak bele kellene törődnöm, hogy ő már nem az életem része, valószínűleg nem is lesz soha - de a szívemben ott marad örökre. Talán ha nem akarnám ennyire "lezárni", hanem csak elfogadnám hogy ott van, egyszerűbb lenne, vagy eltűnne magától...

Úgy döntöttem, hogy nem döntöttem... Egyszerűen félreteszem az aggályaimat, amennyire csak tudom, csakúgy mint a félelmeimet, előítéleteimet és megpróbálom jól érezni magam, és kihozni a helyzetből a legtöbbet. Egyikőnknek sem könnyű, de a szituáció már kialakult - előbb kellett volna éberebbnek lennem hogy ezt elkerülhessem... Tálib a legjobb ember akit csak ismerek, egy barna bőrbe bújt angyal és szomorú hogy nem tudom úgy viszontszeretni, ahogy szeretné. Ennek ellenére, vagy így is, sokat tanulhatunk egymástól, sokat segíthetünk egymásnak és sok sebet segíthetünk begyógyítani - reménykedve abban, hogy kevesebb új jön helyette, vagy az legalább már gyorsabban tud majd gyógyulni. Tudva, hogy van remény. Mert ha mi "egymásra találhattunk", akkor semmi sem lehetetlen. :)

Ma is vagy a fél napot együtt töltöttük - most nála. Jól és biztonságban érzem magam vele, bár ilyen hosszú idő után nagyon furcsa egy férfi közelsége, bőrének illata, ölelése.  De meg tudnám szokni. :) Az is meglepett, hogy jó pár aggályom, félelmem, görcsöm nagyon de nagyon hamar elmúlt - hiszen ez volt, a szilveszteri bulival együtt - a harmadik találkozásunk, és mondhatom elég gátlástalanok voltunk mindketten, sőt tán benne még több is a gátlás mint bennem. Ami nem meglepő, tekintve a származását, s hogy egy ilyen lélek született egy ilyen testbe - micsoda életfeladat! Én elképzelni sem tudom, mennyi alaptalan támadás érheti nap mint nap, mennyit csalódott, mennyien ítélték már el, csak mert ránéztek. Minap is épp a "testi hibáinkról" beszélgettünk, s miután én jól elsírtam neki legnagyobb bánataim magammal kapcsolatban, ő csak ennyit mondott: és ez én testi hibám! csak nézz rám! - el is szégyelltem magam, hogy hogy jövök én ahhoz hogy panaszkodjam néhány butaság miatt, mikor tulajdonképpen fogalmam sincs róla, mi is az hogy valódi probléma...

Szóval, találkozgatunk továbbra is, és majd meglátjuk, hogy és mi alakul. Kivételesen nem menekülök a szituációból, hanem szembenézek azokkal a démonokkal, s megvárom, mi történik.

Ma a fél napot ezzel a sráccal töltöttem - nevezzük mostantól Tálibnak. :) Meg kell hogy mondjam, nagyon rég nevettem már ennyit. Vicces, ugyanakkor nagyon érzékeny srác - és semmi baj nem is lenne, ha nem lennénk totálisan össze-nem-illők - és most nem csak a külsőségekről van szó... Ellenben, a kémia az határozottan megvan, az működik.

Felébresztett bennem valamit, ami nagyon-nagyon mélyen szunnyadt, mert nekem eszem ágában sem volt tudomást venni róla - s igazándiból nem csak ez a valami ébredt fel bennem, hanem egy rakás tökéletlenségem, korlátom is, amiket szintén jól letagadtam... Tagadnám én most is, de nem megy, mert itt állnak az orrom előtt és a képembe nevetnek...

Most pedig megint új dilemma előtt állok: Tálib teljesen belém habarodott, bármit megtesz, ill. bármit nem tesz - ahogy az nekem tetszik, ami iszonyúan hízelgő egyik oldalon; sőt sajnos komolyan meg is fordult a fejemben hogy kihasználom a szituációt hogy én is megkapjam végre amit én akarok; a másik oldalon viszont ez a hozzáállása nem teljesen egészséges, én pedig nem vagyok ez a kihasználós típus, és tartok attól is, hogy a Sors is benyújtja a számlát ha (ki)használom ezt a srácot. Ő sokkal jobbat és többet érdemelne attól, mint amit én adni tudok neki. S ha én, vagyis egy ilyen kaliberű lány mint én esélyt adtam neki, akkor tuti akad még más ilyen is, aki viszont teljes szívvel viszonozni is tudná az ő érzéseit.

Egyébként nyílt lapokkal játszunk, hiszen meg is beszéltük a dilemmáinkat, és neki semmi problémája nincs ezzel a fura felállással (amit én azért nehezen hiszek el...), úgyhogy akár el is intézhetném ennyivel a lelkiismereti kérdéseimet, de nem megy... Ő attól is boldog, ha a kisujjamat nyújtom, s jó néven venné, ha én félretenném ezeket a buta dilemmáimat és kihasználnám őt - és lehet hogy tényleg ezt kellene tennem?

Kipróbálni mindazt, amiket a mélyből felbukkant kis "démonok" sugallnak? Megtehetem-e ezt? Megengedhetem-e magamnak, hogy kihasználjak valakit, visszaéljek valakinek az érzéseivel - mégha az a valaki az áldását is adta erre?

Egy szó mint száz, nagyon érdekesen, nagyon intenzíven indult ez az új év - tkp. már a jegyváltástól, a baktól folyamatosan jönnek elő a kisebb-nagyobb démonjaim - sőt továbbmegyek, az éves jóslásom szerint ez az időszak az ÖSSZPONTOSÍTÁS és a GYÓGYÍTÓ ANGYALOK időszaka - s mindennek a tetejében, Tálibbal kapcsolatban kaptam egy RAFAEL ARKANGYALT és egy CSODÁS GYÓGYULÁST is. Lehet, hogy egyszerűen csak erről van szó? Azért találkoztunk, hogy segítsünk egymásnak a démonjainkkal való szembenézésben, a gyógyulásban?

És végezetül, két más, ám nem kevésbé problémás hír: Mackó ma utazott el Angliába 3 hónapra, és hosszú idő óta először ma a Lovag is élet-jelet adott. (S míg előbbi rosszul érintett, utóbbi semmilyen hatást nem gyakorolt rám.)

A szilveszteri buliban megismert egyik táncpartneremmel azóta levelezésbe kezdtünk, amivel nincs is semmi baj - ellenben velem van némi baj. Mert nagyon hamar beleütköztem a saját korlátaimba, ítéleteimbe.

Ő egy roma származású srác ugyanis.

A probléma ott kezdődik, hogy esélye sem lett volna arra hogy megismerkedjen velem, ha a jó híre nem előzi meg őt magát, s nem a húgom haveri körének tagja. Mert én ítélkezem. Nem vagyok büszke rá, de ez van. Azt hittem, már túl vagyok ezen a bőrszín alapján (is) ítélkezem dolgon, de nem így van.

S ez felszínre hozott egy sor más korlátot, elégedetlenséget is - ami egyrészt jó, mert így hogy felszínre kerültek már lehet dolgozni rajtuk, másrészt elég szar alaknak érzem most magam és csalódott vagyok.

Mert pl. kiderült, továbbra is zavar, hogy a szüleimmel élek. Amíg nem itt éltem, úgy intéztem a magánéletem ahogy nekem tetszett, sokkal lazábban és jóval kevesebb ítélettel ismerkedtem, mert az a tényező nem játszott szerepet, hogy vajon mit szól a család. Mert bár aztán itthon minden pasiról beszámoltam - de ez azért történt mert én akartam hogy így legyen, most meg nincs más választásom. Én döntöttem el, kivel találkozom, hol, mikor és miért - s bár most is én döntöm el, cipelem magammal a szülői ház ítéletét, bélyegét is. Nem mehetek el úgy itthonról, hogy ne kérdezzék meg hova mész, kivel találkozol - és ez engem zavar. Nem rossz szándékból ilyen a családom, hanem a család egyszerűen csak ilyen. Nekem van ezzel problémám. És tök butaság az egész.

Szóval ez a srác - mint kiderült - a legjobb szívű ember, akit csak ismerek, s olyan lelke és belső világa van, ami nem mindennapi. Olyan dolgokról beszélgetünk, úgy és olyan nyíltsággal, amire nagyon kevés példa volt eddig. S ennek örülnöm kellene és élveznem, akárhova is vezessen - én meg itt gyötrődöm a saját sznobságom miatt, és amiatt hogy mit gondolnak mások. És hogy én mit gondolok... Csalódtam magamban.

Nem hiszem hogy ez normális.

P.S.

Amúgy csak magamat hibáztathatom. Én kívántam magamnak pasiban gazdagabb új évet. Íme, elkezdődött...

A miheztartás végett: jelenleg 5 - nem kis adag - pálinka, 1 pohár pezsgő, 2 pohár martini és egy - nem kis adag - meggylikőr van bennem, némi kiflifalatkával, pizzás kiflivel és egy pohár vízzel.

Én, saját fogalmaim szerint finoman, visszafogottan öltöztem: fekete, szép és mély V dekoltázzsal megáldott ujjatlan felső, fekete térdgatya (az a típus, ami manapság olyan divatos), fekete harisnya és fekete csizma - de tök lapos; mindez piros kiegészítőkkel, piros-fekete sminkkel - egyszóval magam voltam és jól néztem ki, na.

A banda jól játszott, mint utóbb kiderült, és a zenészek irtó jó fejek (kivéve a Pöcs - ennek miértje merüljön a feledés homályába)... Rockos, de nem pogózós stílus, keverve retro slágerekkel - egyszóval az én buliízlésembe simán belefért. A dohányzás mértéke is elviselhető volt - voltak néhányan akik rágyújtottak, de a többség nem, így nem kellett átverekedni magunkat a füstön,hogy A-ból B-be juthassunk.

A Nagy Ő persze nem jött szembe velem, viszont kb. két végigtáncolt dal után elkezdtek nyüzsögni körülöttem a "pasik". Elsőként egy hosszú hajú, még hozzám is pofátlanul fiatal srác imitálta a táncot velem - ritmusérzék nélkül. Őt úgy hívták mint Mackót. Aztán a húgom haverjának a haverja szédített úgy hogy alig álltam a lábamon utána a szédüléstől - őt úgy hívták mint a Lovagot, de legalább a ritmusérzék megvolt. Aztán elkapott a húgom haverja - ezzel be is kerültem a "családba" - s nem mellesleg alaposan körülszaglászta a nyakamat, és őt sem úgy nem hívták mint Mackót, sem mint a Lovagot... S végül jött a jól öltözött ámde iszonyú fura és félelmetes dadogós akinek a nevét nem tudom s akitől végül anyukám mentett meg.

S ezek után szó és köszönés nélkül leléptünk, ami bocsátható bűnnek számít, mert ekkor már fél 3 volt 2010-ben, s még 2009-ben láttuk a teliholdas holdfogyatkozást mikor elindultunk a buliba (20:00kor).

Összegezve:

1. Nekem még a rockos-retrós buliban is sikerült igazán csípőtekergetősen-hastáncososan, azaz oda nem egészen illően, de legalábbis a tömegből kitűnően táncolnom.

2. Az össze pasi akivel táncoltam (azaz mind a 4) kezet csókolt nekem utána. (Vajon ez mit jelenthet?)

3. A szülővárosomban új húsnak számítok, és jó nőnek is. (Vagy a kettő ugyanaz?)

4. Csak azért mert valaki dadog, képes vagyok diszkriminálni - azaz őt megsajnálni, amiért szó nélkül faképnél hagytam, a többit viszont nem is sajnálom...

5. A vonzás törvénye működik, mert a buli alatt is újabb jeleket kaptam (még bepiálva is vettem a lapot...)

6. Járhatnék többet buliba. Na nem a pasifelhozatal és a piálás, jóval inkább a tombolós seggrázás miatt. Nem bánom, na, hogy hagytam magam rábeszélni.

Üdv egy boldogabb, sikeresebb, kiegyensúlyozottabb és pasiban gazdagabb új év! ;)

Elveszíthettem a humorérzékemet, mert mostanában több olyan dolog is történt, ami mások szerint vicces - én meg csak állok és toporgok egyik lábamról a másikra; nézek ki a fejemből értetlenül és csalódottan és elképzelésem sincs, vajon mi lehet olyan vicces.

Pl. egy karácsony előtti videó, ahol a címzett nevét felhasználva közlik, ha a címzett nem mosolyodik el, akkor nem gyógyul meg a Mikulás. Ezt még letudtam annyival, hogy egyszerűen csak háklis vagyok ha a nevemről van szó és biztosan azért nem találom viccesnek a dolgot. De azóta más esetek is voltak, s ma reggel épp itt a blogomban szembesültem azzal, hogy vannak dolgok, amiken én tényleg nem tudok nevetni...

Lehet hogy tényleg elvesztettem a humorérzékemet?

Éppen itt lenne az ideje, hogy jöjjön egy Lovag (de Herceg is megteszi), fehér lovon (vagy anélkül), és megmentsen attól, hogy szilveszterkor rockbuliba (vagy rockos buliba) menjek a tesómmal és az anyukámmal. De most komolyan.

Hát ilyen volt nálunk.

Tekintettel arra, hogy ma van a téli napforduló, és Metarjunánál járva megtudtam, ez a szellemi újév kezdete, én ma köszöntöm az új évet, s nem 31-én.

Boldog, sikeres és szép új évet mindenkinek!

Már megint úgy jártam, hogy mire oda jutottam, hogy leírjam, hogy milyen nyűgjeim vannak, meg mennyire nyűgös vagyok, meg hogy vége lehetne már az adventi lelki mélységeknek mert a tököm tele van már vele - addigra értelmetlenné vált a dolog.

Így csak annyit írok még le, hogy nem túl emelkedett hangulatban, mínusz 15 fokban 2 km-t gyalogolni, hogy aztán szintén mínuszban egy órát ücsöröghessek a templomban és emelkedett karácsonyi dalokat hallgassak - na nem túl felemelő... Hiába a szép templom, a jó kórusok - ha nem, hát nem. Igazi mazochista vagyok, úgy látszik, szeretek szenvedni és ha Honoria hisztis, jobb mindenki másnak menekülni, ha már én nem tudok magam elől.

Megfogadtam, hogy ha összejön még egy tréning-vezetés a télen, akkor költözöm. Mert a tavaszt már nem a szülői házban óhajtom köszönteni. Április óta élek megint a családommal - nagyon nehéz volt, és most is az. Vannak napok, amikor legszívesebben elmenekülnék. Vannak napok, amikor magamra zárom a szobám ajtaját...

Pár napja jött a hír: február közepén Pozsonyban tarthatok egy módszertani szemináriumot.

Szóval, kezdhetek gondolkodni, hogy akkor hol is kezdjek "új életet" tavasszal, hova költözzek... Jó lenne, ha kapnék jeleket... Kérek jeleket...!

Imádom a tejbegrízt, és vallom, hogy a világ egyik legegyszerűbb kajája. Illetve csak vallottam. Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy pl. becsomósodhat. Azóta elvétve sikerül csak csomómentesre elkészítenem...

Kezdem értékelni a nem-tudást...

Megfigyeltem, hogy egy ideje nem fojtom el az érzéseimet, (szinte) azonnal és elképesztő intenzitással reagálok a legkülönfélébb dolgokra az életemben.

Itt volt pl. a vele való találkozás, amit szó szerint végigremegtem - az izgatottságtól, az örömtől - aztán az akkor elnyomott könnyek, amiknek másnap engedtem utat...  Vagy a cica halála, ahol a sokktól és a döbbenettől remegtem, majd megsirattam a cicust. Vagy ahogy találkoztam egy férfival, aki az első pillanattól fogva flörtölt velem - én meg élvezettel visszaflörtöltem; majd ahogy pár napra rá visszahúzódtam, mikor megrendült a bizalmam. Vagy az a levelezés "egy idegennel", amit úgy élvezek, s igen tán még provokálok is...

Mindenre és mindenkire gyakorlatilag azonnal reagálok - testileg, szellemileg, érzelmileg - ami nagyon új élmény számomra. Nagyon izgalmas ennyi érzést ilyen intenzíven, a pillanat hevében égve átélni, érezni, élvezni.

Korábban ez nem így volt - elnyomtam az érzéseimet, akár jók voltak akár rosszak - s persze egy idő után ezek utat törtek maguknak, s inkább romboltak mint építettek... Elképesztő érzelmi terheket cipeltem, s betegítettem meg a testemet-lelkemet velük...

Manapság meg izgatottan ébredek minden reggel, hogy vajon milyen új élmények, milyen új érzések várnak rám aznap.