Honoria

Tanulnom kell és ez mérhetetlenül bosszant.

Úgy érzem, nekem mindig mindenre és mindenkire oda kell figyelnem - legyen szó családról, munkáról vagy a férjemről.

De mikor fog valaki végre rám, az én igényeimre is figyelni?

Elfelejtettem foglalkozni, törődni magammal.

Kicsit alakítgattam a blogom arculatán - csak úgy kikapcsolódásképpen. Néha hiányzik az írás, az, hogy a nap végén nem tudok leülni összegezni, vagy épp napközben az épp aktuális nyűgjeimet, világrengető problémáimat kiadni magamból. Pedig lenne mit, de hát a napok sokszor másképp alakulnak, mint ahogyan én azt eltervezem, s utólag meg már mégsem olyan eget rengető a dolog. :D

A napom fénypontja általában az, amikor hazaérek a munkából. Persze otthon meg jön a második műszak: tanítás és a "farm". Utóbbi alatt nem a játékot kell érteni, hanem tényleg egyre nagyobb a ház körüli "gazdaságunk": két kutya, egy macska - eddig persze semmi extra, de van még változó létszámú nyuszi (most éppen úgy 70), és a legújabb a 20 csibe. Egészen megnyugtató pl. a nyuszikkal foglalkozni, megfigyelni, hogy mennyire más és más személyiségük van, vagy hogy hogyan nevelik a kölykeiket - a törpiket, ahogy én hívom őket.

Most éppen olyan időszak van, hogy annyi a munkám, hogy azt sem tudom, hova kapjak, és természetesen most kell továbbképzésre is mennem és egy vizsgát letennem, de hát ez már csak így szokott lenni. Kimerítő napok ezek, néha jó lenne elvonulni az egésztől, mert semmilyen tekintetben nem kapok annyit, mint amennyit elvesz belőlem és fogalmam sincs meddig bírom ezt így. Nagyon szugerálnám, hogy jöjjön valami jobb, csak nem tudom, mi lenne jobb. Kicsit össze vagyok zavarodva e téren, el is határoztam, hogy újra leülök és rászánok egy napot hogy átgondoljam, hol is tartok most ahhoz képest, ahova el akartam jutni.

Kicsit bosszantó, hogy alig-alig írogatok ide, és ha mégis, azt a rendszer eltünteti... Na de mindegy is, eléggé halódik a blog, de szerencsére ez csak annak köszönhető, hogy egyébként annyira pörög minden, annyi a teendő, hogy alig győzöm kapkodni a fejem.

Az idei év elég mozgalmasra sikerült: lett munkám, férjem, házam. Igen, bizony, "már" egy hónapja a saját házunkban élünk. Mostanra a függönyökön kívül gyakorlatilag mindenünk megvan. Vannak szép új és még szebb antik bútoraink, hűtő, mosógép, gáztűzhely, van tűzifánk a kályhába (nem is kell gázzal fűtenünk - a cserépkályha felfűti az egész házat) - egyszóval lenulláztuk magunkat rendesen, meg persze fizethetjük a hitelt 13 évig, de a saját ház nagyon jó érzés.

Olyan régen nem léptem be ide, hogy kétszer is kivágott a freeblog mert rossz jelszót írtam be... Annyi minden is történt az eltelt hónapokban, hogy leírni sem győzném, így csak címszavakban: munka, munka, munka... szerelem, szerelem, szerelem... földhivatal, bank, ház... nyuszik, nyuszik, nyuszik... és végül stressz, idegbaj, hiszti... :) De továbbra is, többnyire elégedett vagyok az életemmel. nagyjából olyan irányba halad, amerre szeretném, csak kicsit lassabban mint szeretném... (A türelem gyakorlását rámkényszeríti az élet, ha már magamtól nem mindig sikerül...) Szép nyarat mindenkinek!

Már két hete :) hogy dolgozom. Persze, még mindig a betanulási fázisban, de hála a betanítómnak, az egyik legfontosabb feladatomat (jegyzőkönyvvezetés) igazán jól megtanul-om(/-tam). Azért még vár rám sok más feladat is, amikbe bele kell jönnöm, de azt hiszem menni fog, sőt, élvezni is tudom (majd). A kollégák is kezdenek elfogadni.

Egyetlen egy problémám van/lesz - a közvetlen kolléganőm, akivel egy irodában csücsülök, s akinek a helyén ülök tulajdonképpen. (Pff...) Na ő ott és akkor tesz keresztbe nekem, ahol és amikor csak lehet - persze nem nyíltan, csak olykor elfelejt szólni erről-arról... Az első héten még nem is tűnt fel, de ahogy kezdem átlátni a dolgokat, úgy veszem észre egyre inkább, ha átver valamivel. Nem lesz szép vége, ha így megy majd tovább. Persze értem én a sértettségét, de neki enélkül is nagyon de nagyon rossz híre van, ki nem állhatja mindenki - sőt, engem mindenki csak tőle félt... Na majd meglátom, hogyan tovább...

Egyenlőre igyekszem minél gyorsabban minél több dolgot megtanulni és jól csinálni, hogy a főnökeim elégedettek legyenek. Meg én is. :) Mert hát lássuk be, frusztráló az újoncnak lenni, aki nincs képben. De azon vagyok, hogy néhány hét múlva már ne így legyen.

Egyébként élvezem hogy végre nem a főzés a legfontosabb dolog az életemben, sőt, olyannyira nem, hogy befizettem a volt ált. sulim menzájára, s onnan hordom magamnak az ebédet. Illetve olyan nagyok az adagok, hogy egyben a vacsorát is. Fincsi kaják, változatosan - persze nem felelnek meg minden bio- és egyéb igényemnek, de hát valamit valamiért. Mérlegeltem, s így tűnt a legmegfelelőbbnek. Két hét alatt egyébként 4 kilót fogytam - köszönhetően a stressznek s annak, hogy nincs időm enni. :) Még két ilyen hét minusz 4 kilóval, és elégedett is leszek. :)))

Mára legyen ennyi.

rózsát terem: elsején kezdek dolgozni.

(Juhu!!!)

Nemrégiben összefutottam a volt különórás némettanárommal, s abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy 40 percig együtt utazunk. Ő amolyan "mindent jobban tudok mindenkinél" - típus, s hallgathattam 40 percig hogy biztosan én tehetek róla, hogy nincs munkám, hogy nem vagyok elég kitartó, rosszul keresem, rossz az önéletrajzom stb. stb. és persze ellátott "jótanácsokkal" hogy hogyan is kell ezt csinálni. És sorolta azokat a dolgokat, amiket én is megtettem... S miután mindig bólogattam neki, hogy "igen, tudom, hiszen ezt csinálom 2 éve", ő meg nem értette hogy befoghatná végre, én meg végképp belefáradtam hogy jó képet vágjak a dologhoz közölte, hogy úgy látja, én nem vagyok elég lelkes, és feladtam. Nos, igen, a diplomáciai "minden szarhoz jó képet vágok" - mosolyomat mindenképpen.

Rengeteg érzés, feszültség és félelem kavarog bennem. Sajnos az utóbbiaknak sikerült átmenetileg felülkerekedniük, s ez eléggé elrontotta eddig az idei évemet. Olyannyira hogy minél inkább igyekszem megnyugodni, annál feszültebb leszek. Azt hiszem, épp itt az ideje abbahagyni a próbálkozást, s megvárni hogy magától elvonuljanak a viharfelhők, mert az állandó akarással csak végképp elrontanám a készülőben lévő új és jó dolgokat.

Borzasztóan feszít a várakozás, a türelmetlenség, a félelem, az aggódás és újra és újra beleesek abba a hibába is, hogy hibáztatom magam ezekért az érzésekért, ami aztán csak újabb negatívumokat generál. Vége lehetne már, mert nagyon unom.

"Most hajlandó vagyok átadni ezt a helyzetet a Teremtőmnek. Most minden az isteni és tökéletes rend szerint működik."

Az az igazság, hogy a idő múlásával egyre jobban szeretem a páromat. A szenvedély nem hogy csökkenne, inkább egyre csak nő. Hogy ez hogy lehet? :)

Az idei évet egy jó nagy tisztulással kezd(t)em: ami a gondolat megszületése után nem sokkal egy kiadós megfázással folytatódott. Nem hiszem hogy sok baci túlélte a magas lázamat - s bár a nehezén már túl vagyok, az éjjeli 1-2 órás köhögés-rohamok megőrjítenek. Ráadásul menstruálok is.... De legalább vannak jelek, hogy a sok köhögés és orrfújás tényleg a tisztulást jelenti, pl. egy éve először jött meg időben, és elmúlnak "sebek", melyeket jó ideje viselek...

ÉS: Ha minden továbbra is ilyen jól megy, mint eddig, március elején kezdek dolgozni.

Az elmúlt pár hét telis-teli volt eseményekkel... Egy bolygóváltásnak köszönhetően lassan kilábalok az árnyékból - ezt érzem is a hisztijeim számának lassú de  biztos csökkenéséből és a lassan újra növekvő energiáimról. Szinte napról  napra - érezhetően és láthatóan - magasabb számon rezgek.

Igazándiból két élményről szeretnék megemlékezni most, mindkettő a szegedi kiránduláson történt. Egyrészt, találkoztam a volt tanárommal és témavezetőmmel az "oroszlánszívű" Bob herceggel - akibe anno rendesen bele voltam esve, s  bár ő sem volt teljesen közömbös irántam, mégis mindig elzárkózott. Életem egyik legkellemesebb meglepetése ért azonban, mert most hogy ez a téma kikerült közülünk, elképesztően jót tudtunk beszélgetni. Megnyílt. Mesélt az életéről, a múltjáról, a problémáiról, s gyakorlatilag kérdésem nélkül adott magyarázatot arra, hogy miért is vált ő azzá, akivé lett. Egy nagyon kellemes beszélgetés volt és nagyon örülök, hogy újra találkozhattam vele. Gyakorlatilag kaptam egy barátot személyében, akivel ha nagy ritkán összefutunk, ott tudjuk folytatni ahol abbahagytuk.

Másrészt, találkoztam azzal az emberrel, aki miatt az vagyok ma, aki vagyok - Mackóval... És a párjával. Ez a másikkal ellentétben elég kiábrándító találkozás volt. Annak ellenére is, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan beleszerettem a Páromba, Tálibba, azzal a lendülettel szerettem ki belőle teljesen, s adtam fel a remény utolsó szikráit is a szívemben. De szép emlékként és hálával őriztem. Most viszont mintha egy másik emberrel találkoztam volna - mintha nem is ő lett volna. Nem igazán éreztem úgy, hogy figyelne rám, hogy érdekelné amit mondok, s beszélgetés helyett gyakorlatilag az ő monológját hallgathattam, s miután a párja is csatlakozott hozzánk, ez csak rosszabbodott. Előadtak nekem egy nem mindennapi  - és számomra szánalmas - műsorszámot. Kicsit olyan volt, mintha azt bizonygatnák, mennyire fantasztikus kapcsolat is az övék, egyfolytában "birtokolták egymást", s mindamellett hogy hamisnak tűnt az egész, olyan minősíthetetlen stílusban beszéltek egymással, ami számomra nem csak egy kapcsolatban, hanem úgy általában is megengedhetetlen, s az egymás iránti minimális tisztelet hiányát tükrözte.

Igazándiból csak ültem ott, és ahogy elnéztem őket, arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok az "emberemmel". Meg persze azon is gondolkodtam közben, hogy vajon velem is ilyen lett volna-e, ha nekünk összejön, és azon hogy vajon anno is ilyen volt-e már, s hogy csak én nem vettem volna észre? Szerintem velem egy másik úton járhatott volna, s tény, hogy akkoriban is önző volt és öntörvényű, makacs, de akkoriban még törekedett arra hogy jobb ember legyen és az is volt. Egy csalódott, fájdalommal teli, de jó ember. Ma ennek már nyomát sem láttam benne, s ez szomorú. Rossz látni egy olyan embert, aki tudom hogy lehetne most máshol is, de valamiért a lefelé vezető utat választotta. Nem fáj már, de szomorú.

Persze mindez ítélkezés, lehet hogy nincs igazam, rosszul láttam. Szerintem ő is hasonlóan vélekedhet most rólam - láttam hogy nem érti azt az utat, amin járok, amit én élek - ugyanúgy ahogyan én sem értem az övét. Jó lenne ha nem lenne igazam, s csak rosszul ítélnék.

Mindenesetre mégsem bánom a találkozást - kellett, ha másért nem is, hát azért hogy még jobban értékeljem a saját életemet és párkapcsolatomat.

A találkozások kapcsán persze felmerült a kérdés, elmondjam-e Tálibnak mindezt. Végül - valaki más (rossz) tanácsára hallgatva, s mintegy köztes megoldásként - úgy döntöttem, majd utólag elmesélem neki. Így is lett, s hiba volt hogy nem szóltam neki előtte, hogy nem voltam kezdettől fogva őszinte. Bánom hogy így tettem, de ez van, ezzel már együtt kell élnem. Egy darabig csak sejtette, közvetlenül az utazás előtt  pedig már tudta ugyanis, hogy találkozom majd Mackóval, s megbántottam azzal, hogy nem voltam az elejétől fogva őszinte. Talán nem okoztam maradandó sebeket...

Egyébként pedig nagyon várom a karácsonyt. Már takarítunk, holnap beindul a süteménygyár... Lesz saját készítésű marcipán, keksztekercs, túrótorta, vakondtúrás-torta és pizzás kifli. Idén a klasszikus zserbó-bejgli-rafaelló-krémes és nehéz társaik ellen voksoltam, s bár a mennyiség nem kímélő, a minőség  mégsem lesz olyannyira gyomorterhelő mint egyébként. Az ünnepi vacsi töltött csirke lesz és töltött káposzta. Tegnap apukámmal megvettük a gyönyörű karácsonyfánkat - tán még sosem volt ilyen szép dús fánk. Van sok-sok ajándék is, új karácsonyfadíszek, meg lesz nagy öröm és közös játék is talán, közös karácsonyi filmnézéssel... Egyszóval izgatottan várom a szeretet ünnepét, mint mindig.

Boldog karácsonyt mindenkinek, de különösen  blogtársaimak: Sinsinek, Pim dokinak és Mr.Junának, Silence-nek, Adrinak és Richárdónak.

Berlin

Úgy kezdődött, hogy elegem lett abból a felesleges stresszelésből ami az itthoni vonatközlekedés miatt ilyen nagy utak előtt ér. Tekintve hogy állandóan attól kell tartani, hogy nem érem el a csatlakozó vonatot - amivel, ha minden rendben menne, két órával a nemzetközi vonat indulása előtt felérnék a Keletibe. Gondoltam hát egyet (kettőt) és a két órával korábbi vonattal terveztem az utazást, s kezdtem agyalni, hogy akkor mégis mi a frászt csináljak 4 órán keresztül a Keletiben. Végül írtam kedves Blogtársamnak, Sinsemillának, s nyélbe is ütöttünk egy jó kis találkozást. :) Nagy élmény volt a virtuális világ után végre élőben is találkozni, beszélgetni - mintha mindig is ismertük volna egymást személyesen... Aztán egy kellemes, nyugis éjszakai vonatozás Berlinbe, ott sok munka, kis szórakozás, múzeum és shoppingolás majd haza ugyancsak éjszakai vonattal, ugyanazokkal a fülketársakkal, ugyanabban a fülkében, s ugyanazzal a kalauzzal. :) S biztos ami biztos, Pestről busszal jöttem tovább. :)

Áramszünet

A szokásos rutin már épp kezdődött volna megint, mikor is ma egész napos áramszünetre került sor. Döbbenetes, hogy mennyire el vagyok kényelmesedve, ill. hogy mennyire ki vagyok/unk szolgáltatva, mennyire függök/ünk az áramtól. Egy fura bekötés miatt még csak főzni sem tudtam (ha nincs áram, nem lehet bekapcsolni a gáztűzhelyet... no comment) - nem is beszélve a mosásról, mosogatásról (hamar kiürül a kisbojler a mosogató fölött), és persze no internet, no számítógép, no levelek és no játék... Mindennek örömére megcsináltam az adventi "koszorúnkat", diókat festettem hozzá ezüstre, aranyra és rézre, kimentem örökzöldeket keresni a kertbe és alkottam egyet. Szerencsére napsütéses nap volt,  fény volt elég így is az olvasáshoz is. Mostanában négy témakör körül forgok ha olvasásról van szó: asztrológia, sírós regények, tedd jobbá az életed és fejleszd magad - típusú könyvek és tankönyvek. No igen, ez utóbbi azért, mert újra és újra rá kellett döbbennem az utóbbi időben, hogy a nagy nehezen megszerzett tudásomnak hűlt helye - szóval hiába tanultam végig eddig az életemet: egyvalamit biztosan nem tanultam meg: TANULNI. Ez a felismerés iszonyúan frusztrál, így aztán nekiveselkedtem, s első körben beszereztem pár biológia és történelem könyvet, hogy - remélhetőleg nagyobb sikerrel - újrakezdjem.

Időnként szabályos bűntudat-rohamok törnek rám - kicsit olyanok, mint még régebben azok a pánikrohamok, amik akkor jöttek, mikor sok volt a dolgom, s azt sem tudtam, melyikhez kapjak.

Ezek a rohamok viszont - amilyen mértékben körvonalazódnak a jelei a munkába állásomnak - olyan mértékben jönnek. Na nem maga a munka miatt, hanem amiatt ahogyan azt az időt töltöm, ami addig még visszavan.

Mert szeretném értelmesen eltölteni ezt az időszakot - de eközben valahogy mégis úgy érzem, csupa haszontalanságra fecsérelem el - s ezzel el is kezdődött a kör, amiből épp nem nagyon sikerül kikecmeregni. Minél jobban akarom, annál kevésbé.

Nem is beszélve az étkezésekkel kapcsolatos frusztrációkról - már magam is unom, hogy újra és újra ez a téma...

Életem egyik legszebb, legnyugisabb időszaka ez, mégsem vagyok képes a maga teljességében megélni és mindig sikerül belerondítanom valamivel.

Azt hiszem, nem vagyok teljesen normális...

Azt hiszem, teljesen normális vagyok...

Életem egyik legszebb, legnyugisabb időszaka ez, amit a maga teljességében élek meg, minden belerondítás nélkül.

Nem is beszélve az étkezésekkel kapcsolatos sikereimről - már magam is elhiszem, hogy sikerült.

Értelmesen töltöm el ezt az időszakot, csupa hasznos dolgot teszek melyek nekem és környezetemnek is örömöt hoznak - s ebben a sikerkörben szívesen lubickolok.

Hamarosan munkába állok, s az időt, mely addig hátravan, élvezem.

Időnként szabályos öröm-rohamok törnek rám - kicsit olyanok, mint még régebben azok a mámoros időszakok, mikor szintén annyi örömteli dolgom volt...

... most is erre lenne szükségem...

Apukám (bár nem tud róla) azért rendre keresztülhúzza a számításaimat - már ami a főzést illeti, és megpróbál elcsábítani pl. egy krumplis tésztával azon a napon, mikor én zöldségeket eszem...

Elkezdtem varrni. Nem, nem géppel. Eddig két selyem kispárnahuzat és egy selyem hastáncos rázókendő az eredmény. (Képek hamarosan.) Ahhoz képest hogy nem is tudok varrni, egészen vállalhatóak is lettek.

Tegnap töltött káposzta volt az ebéd, amit én imádok/-tam (?), ugyanis az történt, hogy annyira disznóíze volt, hogy nem bírtam megenni. Tényleg úgy néz ki, hogy már csak csirkét és halat eszem. Ha húsról van szó.

Egyre izgalmasabb a horoszkópom-készítése. Ugyan lassan haladok, mert 1-1 néhány órás információgyűjtés- és rakosgatás után napokig pihentetnem kell, de elképesztő, hogy mennyire "benne van csillagokban" az elmúlt néhány évem, és a jelenlegi bizonytalankodásom is.

Múlt héten moziban voltunk a párommal. Vagyis inkább addig nyaggattam szegényt, míg eljött velem. Az őrzők legendája c. animációs filmet néztük meg - nagyon aranyos volt, és végül azért a Párom sem szenvedett annyira a dologtól. Egyébként az animációs filmek a kompromisszum nálunk - mert azokat ált. mindketten szeretjük. Én odavagyok a kicsit művészibb, felkavaró, elgondolkodtató filmekért, ő az állatos filmeket imádja (többek között) - de én még így is nagyon nehezen veszem rá magam 1-1 újabb film felfedezésére. Így azért tőlem is nagy szó volt, hogy én vetettem fel a mozizás ötletét. Meg is leptem vele Tálibot rendesen.

Hamarosan újra kiugrom majd Berlinbe egy hétvégére (munka) - s kis szerencsével lesz fél napom egy karácsonyi-ajándék-gyűjtő akcióra. Legutóbb már volt egy ilyen köröm Berlinben, de azóta újabb ötletek is vannak.

folyt. köv.

Ma hajnalban iszonyatos görcsökről álmodtam, de közben kiderült hogy nem is álmodom. A vége az lett hogy fél órát a WC-n töltöttem, s olykor nem tudtam eldönteni, hogy akkor most üljek rajta, vagy hajoljak fölé, mert a fájdalomtól persze mindjárt hányingerem is lett, arról nem is beszélve, hogy kivert a veríték; remegtem mint a kocsonya és kezem-lábam elzsibbadt. Néha komolyan attól féltem, hogy a) menten elájulok és/vagy b) beleesek a klotyóba, mert annyi erőm sincs, hogy megmaradjak rajta.

Szép kis ébresztő, mondhatom.

Egy ideje már kísérletezem az ételekkel. Az a gyanúm ugyanis, hogy néhány problémámra ez lesz a gyógyír. Mármint a helyes táplálkozás. Kipróbáltam többféle étrendet, és közben figyeltem, milyen hatással van a szervezetemre, az energiaszintemre, a hangulatomra stb. S azt hiszem, lassan kezd kialakulni a megfelelő.

Viszont borzasztóan nehéz úgy kivitelezni egy egészségesebb étrendet, hogy a család se vágjon savanyú képet hozzá. Igazándiból nem értem, hogy mi a baj azzal, hogy szeretném ha egészséges maradhatnék - szintúgy ezt kívánom a családomnak is - és ennek megfelelőbben főzök? Hiszen több lett a zöldség - friss és párolt - ; több lett a gyümölcs, s mindeközben maradt elég hús is - igaz ha csak rajtam múlna, ez csak csirke és hal lenne - s többször sütök süteményt is (mert azt is lehet úgy, hogy ne ártson, ellenben elűzi a csoki iránti vágyat, amibe meg ki tudja mi mindet raknak....) Szóval nem értem.

Tulajdonképpen nem radikális a változtatás. Egyrészt odafigyelek a hozzávalókra: olaj helyett vaj, olívaolaj és tejszín, cukor helyett méz és barna cukor, napi 4 cappucino helyett csak 2, az is feleannyi tejjel; és a már említett zöldségek és gyümölcsök. Másrészt mindenből kicsit kevesebb: a tányér véleményem szerint nem véletlenül akkora amekkora, ha egyszer teleszedtem, repeta nincs. Mégis jóllakok. Semmi éhezés. Harmadrészt megnézem, mit mivel eszek egy étkezésen belül: így tejterméket lehetőleg nem keverek más ételekkel, kevesebb a hüvelyes, a húshoz salátát eszem egyéb szénhidrátos köretek helyett, s a szénhidrátos étkezést sem keverem fehérjével. S végül: naponta négyszer eszek, ebből az uzsonna mindig gyümölcs. Való igaz; a fehérje-szénhidrát szétválasztásával pár ételről le kell mondani - de mi ez a lemondás ahhoz képest, hogy elmúlt a "szokásos" esti gyomorégésem, sokkal több az energiám, jó a hangulatom; eltűnt a délutáni szunyókálhatnék és sosem érzem úgy, hogy majd kipukkad a hasam, mert úgy teletömtem.

Mindez szép és jó így leírva. Persze lehet kritizálni, de ha nekem ez vált be, akkor nekem ez a jó. Ellenben semmi támogatást nem kapok a családomtól; annál több megjegyzést. A minap is, rántott karfiol volt a menü krumplipürével, ami azt hiszem egy teljesen normális és ehető, laktató étel - ennek ellenére jöttek ám a megjegyzések, hogy "de sült oldalas nincs?" meg "jó, jó az a karfiol, de azért a rántott hús...!" Vagy hogy miért nem sütök dupla adag süteményt, hogy enni is lehessen belőle? És ezek után még megy a csodálkozás is azon, hogy rosszul esik és kiborulok, és innen már csak egy lépés a visszacsúszás a régi szokásokhoz.

Tény, hogy kapacitásom nincs kétféle menü megfőzésére. Tény, hogy anyagilag sem bírjuk. És az is tény, hogy apa sokszor nekiáll és főz valami "igazi kaját". Megeszi az enyémet is, de aztán még bevág fél tábla szalonnát, fél kiló kenyérrel vagy megfőz egy hatalmas adag töltött paprikát. Ezzel nem csak becsmérelve az én alkotásaimat (amikre naponta több órát áldozok), de óriási csábításnak is kitéve, hogy én is egyek belőle.

Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Pláne mert a párom is apa felé hajaz, így abban sem vagyok biztos hogy a költözés majd megoldja a dolgot. S mindketten, plusz a húgomat is hozzávéve, csak újabb és újabb múló hóbortnak tekintik eme vállalkozásaimat. Anyunak meg nincs kapacitása segíteni nekem. Már gondolkodtam azon, hogy sztrájkba kezdek, de a lényegen ez sem változtatna. Most akkor mit tegyek?

Van egy gyönyörű antik komódunk, hamarosan lesz hozzá tükrös szekrény is. Van egy kanapénk, van ágyneműnk, törülközőnk. Van étkészlet és pohárkészlet, mindenféle konyhai cucc. Vannak mindenféle dekorációink, két számítógépünk, rengeteg könyvünk, plédek, ruhák, virágok, kosarak... Fürdőszobapolc. Antik konyhaszekrény. Régi vasutas íróasztal és irattartó szekrény. Van egy kutyánk is. Csak pénzünk nincs és házunk, ahova mindezt betehetnénk.

Nemrég kaptam pár angyalt, személyre szólóan, azért hogy segítsenek, és akiknek először nagyon örültem. Megérkeztüket egyértelműen éreztem - utána azonban mintha eltűntek volna. Na ez mindegy is, mert a lényeg az, hogy míg itt voltak, nekem is és Tálibnak is rémálmai voltak MINDEN ÉJJEL.

Mindig is nagy ellenállás volt bennem a "továbbküldős dolgokkal" kapcsolatban és rendre megszakítottam a sort mikor elértek hozzám - most csak azért tettem kivételt, mert 1. angyalokról volt szó és 2. megbízható személytől jöttek, akinek beváltak. De végül most is maradtam a jó szokásomnál - s az "angyalokat" tegnap este kitessékeltem a szobámból újabb cím nélkül, azzal hogy oda menjenek ahol szükség van rájuk. S mindent kidobtam, amivel kapcsolatba kerültek.

Nem akarom túldimenzionálni, de jó ideje jól aludtam már, rémálmok és minden egyéb zaklatottság nélkül, s nem lehet véletlen egybeesés, hogy épp akkor jöttek ilyen durván, (és Tálibnak is, akit pedig nem annyira hatnak meg az ilyesmik) mikor állítólag angyalokat kaptam.

Szóval: hess -  ilyen "angyalokból" nem kérek.